Ma pár napra hazaugrottam Pestre a bécsi ösztöndíj idején szokásos kétheti ingázás jegyében, a részmunkaidő részbeni ledolgozására. Itthon egy kis ajándék várt az asztalon. Anyáék a felújítás utáni visszapakolás során rég elfeledett kincseket ásnak elő, így sikerült ráakadniuk egy "7 éves lettem" kis füzetre, amit olyan 1., 2-os általános iskolai osztályban kellett kitöltögessek.
A füzet utolsó oldalán azt a fogós, ravasz kérdést szegezték neki hétéves önmagamnak, hogy mit gondolok, mi lesz velem 20 évvel később, azaz épp mostanában. Egy kérdésre válaszoltam, ami be is jött: magas leszek - magas lettem.
A többit nem töltöttem ki, vagyis mondhatnánk: a semmit láttam. Bár nem a niemand-problematikára kell itt gondolni, azonban bizonyos értelemben pontosan a nagy semmiben vagyok. Bécsben és mégsem, állásban és mégsem, tervekkel teli és tervek nélkül.
Van egy részmunkaidőm (kb. heti két munkanap), amit sejthet mindenki mennyit fizet. Mellé, ami a szerzett tudásomhoz, és szerény képességeimhez passzol, képtelenség találni. Bár mindenki azzal buzdít, és azzal biztatott, hogy generációm legjobbja vagyok a pályán és a szakterületemen, a kilátástalanság, az "elveszettség" nekem is osztályrészemül jutott. Ahogy én látom, Magyarországon alapvetően három szférában lehet a magamfajtának elhelyezkedni:
1. Közgyűjtemények. Részmunkám jelenleg is ezen a területen van, egy kis közgyűjteményben, ez viszont tudományos szempontból perspektíva nélkül, parkolópálya, és nem teljes állás lévén, önálló egzisztencia kialakítására alkalmatlan. A korábban még valamelyest működőképes alternatívát kínáló, állami/önkormányzati fenntartású közgyűjtemények helyzete azonban egyenesen elkeserítő. A novemberben bejelentett 20%-os bértömeg csökkentés nyomán hatalmas elbocsátási hullám előkészítése kezdődött meg; hogy csak az országos jelentőségű intézményeket említsük, a hozzávetőleges, várható elbocsátások tükrében: Országos Széchényi Könyvtár 100 fő, Magyar Országos Levéltár 70 fő, Magyar Nemzeti Múzeum 70 fő, Magyar Nemzeti Galéria 40 fő. A kisebb megyei, városi könyvtárak, levéltárak, múzeumok helyzete már korábban is teljesen bizonytalan volt, mondhatnánk katasztrófális (jól illusztrálja a helyzetet a mosonmagyaróvári fióklevéltár esete). Barátaim, ismerőseim, akik közgyűjteményekben dolgoznak teljes bizonytalanságban vannak, jobb esetben Karácsony előtt pár nappal fogják megtudni, mi lesz januártól. Ez a terület tehát jó időre megbénul, mint munkalehetőség ki lehet zárni.
2. Egyetem. A Széll Kálmán tervben megfogalmazott felsőoktatási elvekkel (hangzatos szavakkal) kapcsolatban sok mindennel egyet értek, pl. a munkaerőpiaci igények figyelembevétele jó ötlet, valóban nincs szükség ennyi bölcsészre (mondom ez bölcsész végzettséggel), erősebb, határozott feltételek kellenek, a nem odavalókat ki kell szűrni (messzemenően egyetértenék pl. a felvételi visszaállításával). Egykori egyetememről és szakomról érkező hír szerint 2012 őszén valóban jóval kevesebb, mintegy feleannyi államilag finanszírozott hely lesz. (Én még azt a számot is soknak tartom kicsit.)
Azonban ahogy olyan sok minden, itt is, pl. a felsőoktatási törvény területén a teljes összevisszaság, ködösítés uralkodik, ami ismét csak bizonytalanságot szül csak. Kérdéses, hogy a csökkenő fejkvóta, az elvonások, valamint a finanszírozási rendszer beharangozott reformja miként fogja megváltoztatni (ellehetetleníteni?) az egyetemeket? Hogyan lehet ebből pl. kutatóegyetemeket létrehozni? Miként fogja ez érinteni az oktatói állományt? Hisz kevesebb hallgatóra kevesebb oktató kell, viszont a kutatóegyetemek profiljába eső hosszútávú kutatási projektek nem alapulhatnak 1 professzorra és 2 doktoranduszra... Amikor annak idején bekerültem az egyetemre, pl. még voltak tudományos munkatársak az oktatók mellett, mára eltűntek. Ahogy a félállásúakat, a PhD-fokozatot még meg nem szerzett tanársegédeket már elkezdték elküldeni, de tulajdonképpen senki sincs biztonságban. Nyilván ahogy nem minden hallgató, úgy nem minden oktató való a felsőoktatásba, és igen, a korábbi rendszer fenntarthatatlan és fenntartásra érdemtelen - ugyanakkor az átgondolatlanság, a bizonytalanság, az egyértelmű célok kijelölésének hiánya jelen pillanatban sokkal nagyobb károkat okoz. Totális bénultság és kilátástalanság van ezen a területen is, tudományos pálya szempontjából teljesen lehetetlen és képtelenség most egyetemi lehetőségekben gondolkozni.
3. Akadémiai intézetek. A hét bölcsészettudományi intézet összevonásra kerül, ezt minden értelmes ember sejtheti mit jelent. Noha nem ördögtől való itt sem a racionalizálás gondolata, a "hatékonyság növelése" és egyéb hangzatos közhelyek itt is csak a valóságot igyekszenek elrejteni. A magasan képzett, aktív nyugdíjas tudományos munkatársakat már elküldték, de már fiatal kutatók elküldéséről is szállingóznak pletykák. Ismét csak le kell szögezni, ez sem minden esetben megkérdőjelezhető döntés, ugyanakkor a "racionalizálás" címszava mögött ismét nem látszik semmiféle távlati cél, kitörési pont. Csak a bizonytalanság a biztos ezen a területen is, perspektíva nélkül.
A bölcsészettudományok területén tehát igen jól működik a kasza. A tömegével képzett pályakezdők mellé (akik közt szintén sok tehetség van), most egy tapasztalattal rendelkező, magasan kvalifikált, elbocsátott szakember gárda is érkezik, hogy így együtt marakodjanak a húsosfazék egyre kisebb, gyakorlatilag nulla tartalmán - perspektíva, jövőkép, lehetőség, kitörési pont sehol.
Húsz éve abban a bizonyos füzetben sok kérdést nem válaszoltam meg. Most is csak kérdéseim vannak, választ nem tudok adni és a másoktól kapott válaszok pedig egyfelől elkeserítőek, másfelől elgondolkodtatóak. "Most nem el lehet menni, hanem el kell menni" - mondta nemrégiben egy, még státuszába sikeresen kapaszkodó barátom a helyzet súlyát jól jellemezve számomra, hisz nem olyan ember, aki ilyen mondatokra ragadtatná magát. "Csak azt tudom sajnos tanácsolni a fiataloknak, hogy külföldön próbálkozzanak" - mondta még októberben egy harmincas évei végére tanszékvezető docenssé lett kiváló kutató ismerősöm.
Húsz éve abban a bizonyos füzetben sok kérdést nem válaszoltam meg. Talán nem is tudtam magam elképzelni 27-28 évesen, csak annyit tudtam magas, vagy legalábbis biztos magasabb leszek. Nem tudtam mi lesz húsz év múlva. Most nem tudom mi lesz a magyar tudományos élettel tíz év múlva. És azt csak sejtem hol leszek egy év múlva - lehet hamarosan tényleg megfogadom az előbbi két tanácsot...
A füzet alapján azért valami megnyugtató: az elmúlt 19-20 évben egy valami nem változott, a sárga szín még mindig az egyik kedvencem. Egy kis állandóság sosem árt...
