2012.04.01.
21:11

Írta: Balduin

Schmitt Pál csalásról, hazugságról 2006-ban

Schmitt Pál gondolatai csalásról, hazugságról 2006-ból... Ma már kicsit másképp gondolkozik...

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika közélet plágium schmitt pál

2012.04.01.
17:17

Írta: Balduin

Tulassay for President

A Schmitt Pál körül kialakuló botrányban szinte az egész ország előtt egyértelmű, hogy kinek kell lemondania. Ehhez képest ma Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem rektora azonnali hatállyal bejelentette lemondását az irányába és személyén keresztül az intézmény irányába megnyilvánuló bizalomvesztés miatt. Nem neki kellett volna... De megtette, mert most ez tűnt helyénvalónak. Egy úriember, egy tiszta gondolkodású, felelős vezető. Talán egyszer majd az országnak is lesz ilyen vezetője, s talán lemondását a politikai vezetésben is számosan követni fogják. Bár ez így, főleg április elsején, a gerinctelen országvezetést ismerve, áprilisi tréfának sem túl jó...

 

Ehhez hozzáadható, hogy a KDNP pedig eljárást indított a párt véleményétől markánsan eltérő, a Schmitt Pál lemondását követő budapesti elnök, Szalma Botond ellen, mely eljárás a pártból való kizárással is végződhet. Szégyen, hogy ma egy embert a véleménye vállalásáért, egy tiszta, értelmes nézőpont képviseletéért kizárnak. Keresztény emberként mondom: a KDNP leadhatná a nevéből minimum a K betűt...

 

S végül Schmitt ma reggeli sértődött s támadó hangvételű rádióinterjúja: volt vívóként látom, hogy Schmitt régi vívósport-taktikát folytat: az ellenfelek felmérése után az első támadást kivédte, majd egy cselt dobott be, s most teljes támadást folytat. A játszma most egy olyan asszóról szól, ahol a pást egyik végén áll Schmitt Pál, s vele szemben a realitás. Remélem a realitás fog végül győzedelmeskedni, mert ma az elnöki székben nem a csaló, tolvaj Schmitt Pálnak, hanem egy elveiért kiálló, felelős, tisztességes embernek kellene ülni.

 

Például Tulassay Tivadarnak.

 

Szólj hozzá! · 2 trackback

Címkék: plágium köztársasági elnök schmitt lemondás semmelweis tulassay

2012.03.27.
14:20

Írta: Balduin

Különvélemény

Doktorjelölt vagyok. Doktori disszertációmon több éve dolgozom, levéltári és könyvtári kutatásokat folytattam, folytatok itthon, Ausztriában, Romániában, Olaszországban és a Vatikánban. Tanulmányokat írok, kutatási projektekben veszek részt, konferencián adok elő itthon és külföldön, közben egy kis közgyűjteményt vezetek. A tudományos munka követelményeit maximálisan betartom. A munkámat elhivatottan, alázattal végzem. Számos példaképem akad, akiknek a szakmai nívójához igyekszem törekedni, mert követendőnek tartom.

Schmitt Pál doktori disszertációjával kapcsolatban feleslegesnek tartok már bármit is leírni. Már feleslegesnek érzem arról beszélni, hogy egy ilyen nívójú, összeollózott, jegyzetek nélküli szemináriumi dolgozatért nálunk az egyetemen már első évben kivágtak volna óráról. Már felesleges arról beszélni, hogy egy tisztességes ember, aki elvileg az országot és a nemzetet képviselné személyében, már januárban egyből lemondott volna.

Egyetlenegy dologról akarok most itt írni. Ez a mai döntés arcul csapta a magukra igényes, a szakma követelményeit maximálisan betartó, a tudományterületükön teljes alázattal dolgozó szakembereket, tudósokat. Gyalázat, szégyen, felháborító - de a mindezt jól leíró szavakat nem is lehet megtalálni. Azok akik ma nevüket adták ehhez a jelentéshez, kiiratkoztak a magyar tudományos életből. Politikai nyomásra totális szervilizmusról tettek tanúbizonyságot.

Reggel óta a döbbenetet felváltotta a harag, a haragot a tajtékzó düh, a tajtékzó dühöt a tehetetlen tenni akarás, majd ezt az akaratot most valami végtelen szomorúság váltotta fel. Szomorúság, hogy a tudományos élet rezzenéstelenül hajolt meg a politikai akarat előtt. Galilei az elveiért és tudományos meggyőződéséért kiállva máglyán végezte. A disszertáció vizsgálatára felállított bizottság tagjai sutba vágtak minden, önbecsülésüket, a tudós ember meggyőződését, de legfőképpen az igazi tudósra jellemző alázatot.

Önmagukat alázták meg, s alázták meg magukkal együtt a magyar tudományos életet, de tágabban a magyar embereket is. Szégyen, gyalázat és megvetés őrizze nevüket.

Szólj hozzá! · 2 trackback

2011.12.24.
13:25

Írta: Balduin

Az elnyomó és az elnyomott?

Tegnap egy kép söpört végig a Facebookon. 1988-ból Orbán Viktor szorítják hozzá a kommunista rezsim rendőrei egy autóhoz, a másik képen 2011-ben Vágó Gábort viszik el épp a rendőrök. A képet én is közzé tettem, és jó pár komment, gondolat érkezett rá válaszként. Ezért úgy éreztem, hogy kicsit át kell gondoljam a képet és a hozzáfűződő, és a fénykép által kiváltott gondolataimat. A Facebookon is megválaszoltam, de úgy gondoltam itt is közzé teszem.

 

A kép:

 

 A gondolataim:

 

Nyilvánvalóan Orbán Viktort, a kormányt, a jelenlegi helyzetet össze sem lehet hasonlítani akár az 1950-es évek terrorjával, de akár csak az 1988-as már széthulló kommunista-szocialista rendszer elnyomó jellegével. Sőt személyes véleményem szerint a Gyurcsány-féle kurzussal se, amely éppen a 2006-os őszi események kapcsán egy kvázi hazaárulást követett el.

A kép címét tehát épp önmagam cáfolom (tegyük hozzá, nem én adtam a címet neki), ugyanakkor mégis hatásosnak (és nem feltétlenül csupán hatásvadásznak) tartom. Valamire felhívja a figyelmet. Felhívja a figyelmet arra a légkörre, ami kezd eluralkodni – a gazdasági, a politikai és jogi bizonytalanság légkörére, a kiábrándult kilátástalanságról, a célok tisztázatlanságáról. Hogy ma A-t írok a törvénybe, de ha érdekem úgy tartja, holnap a 2/3-os állapotomnál fogva inkább B-re változtatom. És itt nem kisebb jelentőségű törvényekről van szó, hanem az ország intézményrendszerét, politikai, jogi, gazdasági berendezkedését évtizedekre meghatározó törvényekről. Az Alkotmányról. Az Alkotmánybíróságról. És még sok egyébről. A sokat említett demokratikus fékek rendszeréről. Hogy mindezt a 2002-2009 közti kurzushoz mérhető, de néha azon túl is lépő pofátlansággal köpik az emberek szemébe. Hogy ma a magánnyugdíjpénztári megtakarításokra, holnap esetleg a jegybanki devizatartalékra tehetjük rá a kezünket, „mert megtehetjük, mert van 2/3-unk”. Hogy az olyannyira sikeres Matolcsy-féle gazdaságpolitika, az Európai Unióval való birkózás már fafejű, a realitásoktól elszakadó erőltetése közben tízmillió ember jelenével és jövőjével játszadoznak. Hogy a mégoly hiteltelen/vállalhatatlan/gyenge ellenzéket totálisan félresöpörjük. Nyilván ezeknek az elemeknek egy jó része bőven jelen volt 1989 óta: a politikai erőfitogtatás, az önös politikai érdekek, a hazárdírozás. De az elmúlt bő másfél esztendőben mindez olyan nagyságban koncentrálódott, hogy az soha nem látott mértékben döbbentette vissza és bizonytalanította el az embereket (ld. közvéleménykutatási adatok).

És ami számomra a legfájdalmasabb, persze ez sem új jelenség, de eddig soha nem látott mértékben érzékelem: Az ország „legjava”, a „jövő zálogai” – a fiatalok egyre szélesebb rétege gondolkozik, és már nem csak gondolkozik a külföldre távozáson. A manikűröstől kezdve a tűzoltón át a jól képzett orvosokig. Ki könnyebben, ki nagyon nehezen szánja rá magát az „Itt élned, halnod kell” nemzeti parancsának, jelszavának megszegésére. Mert bár ott sincs kolbászból a kerítés, ezt is egyre jobban tudjuk, ám mégis, nemcsak jobban, de tisztességesebben tud megélni, mert a helyzet, a rendszer átlátható, kiszámítható, a szorgos, jól elvégzett munkát megbecsülik, s nem röhögnek a szemébe. Itt mindennek már lassan az ígérete sincs meg.

Nyilvánvalóan Orbán Viktort, a kormányt, a jelenlegi helyzetet össze sem lehet hasonlítani akár az 1950-es évek terrorjával, de akár csak az 1988-as már széthulló kommunista-szocialista rendszer elnyomó jellegével. Én épp az utóbbi bejegyzés miatt sokszor az 1900-1930-as éveket érzem „történelmi-strukturális” szempontból közelebbinek. A civil társadalom széles rétegeit kiszorítva, de az ő nevükben döntve, összefonódott politikai-gazdasági oligarchák által fenntartott rendszer. A kiábrándult kilátástalanság időszaka.

„…Sok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk

s kitántorgott Amerikába

másfél millió emberünk.”

(József Attila: Hazám)

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika közélet tiltakozás kivándorlás elvándorlás lmp vágó gábor

2011.12.18.
23:13

Írta: Balduin

Minden ideköt?

Gondolom sokan látták már az alábbi videót:

 

 

Miután megnéztük, miután lenyugodtunk és túltettük magunkat olyan rögtön felmerülő "demagógpopulista" kérdéseken, mint pl. "Erre bezzeg van pénz?", "Kinek a kije csinálta és mennyiért?" - nézzünk kicsit a dolgok mélyére. Hogy miért arcátlanság egy ilyen videót most 2011 decemberében az emberek arcába tolni. Vagy ha megfordítom a kérdést: miért van az, hogy a kisfilmben szereplő fiataloknak nincs pénzük rendes ágyra, Karácsonyfát csak rajzolni tudni, de venni nem, hogy elkeseredésükben isznak és veszekednek. [Az pedig inkább már az epic fail kategória, hogy a nagy jobbközép-keresztény-konzervatív kormány feltehetőleg egy, a homoszexuálisok házasodási egyenjogúságáért készített videót koppintott]

Pl. engem mi köt Magyarországhoz? (nem sorrendben)

- család (szüleim, testvéreim, unokaöcsik és hugik)

- barátok

- az "Itt élned, halnod kell" egyre nehezebben tartható parancsa

- a dédapám telke, a világ közepe

- Magyarország mint olyan, Magyarország a hazám

 

Ezek is elég erős érvek, csak sem kenyeret, sem tejet nem kapok érte a boltban, sem egzisztenciám nem lesz belőle, sem családot nem tudok rá alapítani (a telket pedig nem adjuk el, ezt még fel sem merülhet). Jelen sorokat is Bécsből írom, ami persze "magyar falu", tulajdonképpen csak tévedésből lett Ausztria része és fővárosa, de azért lássuk be a havi X euróból még mindig vidámabban élek meg, mint az otthoni részállásból, amiből kb. két sárga csekket ha be tudnék fizetni. És bár februárban hátrahagyom ismét szeretett Bécsemet, már most azon agyalok, hol és hogyan lehetne folytatni, jelen esetben Németország merül fel. És ha még csak bennem merülne fel. De ahogy előző két posztomban is utaltam rá, egyre több területen totális szétesettség és bénultság jelentkezik, a magasan kvalifikált orvosoktól a jó szakmunkásokon keresztül a manikűrös lányokig egyre többen és egyre komolyabban gondolkoznak a Hegyeshalom irányában való távozáson, sőt már nem is csak gondolkoznak rajta. Elég csak megnézni külföldi, németországi, ausztriai, angliai magyarok által látogatott fórumokat.

A teljes politikai elit csődje ez, de természetesen a mindenkori kormányon a legnagyobb felelősség. Nem tudom öt évvel ezelőtt Gyurcsány idején milyen volt a közhangulat ilyen téren, mert akkor még a boldog egyetemista éveket éltem, bár Gyurcsányt az én szememben sosem fogja semmi rehabilitálni (aki a saját népe kardlapoztatására, lövetésére vetemedik, azt nem tudom milyen kategóriába sorolni, az egysejtűeket, az amőbákat sem szeretném megsérteni). De Bajnai rövid regnálása már egyre több ember szemében kezd felértékelődni. Volt még egy körülbelül kiszámítható jogbiztonság, egy nehéz, de mégis követhető gazdaságpolitika. Ma ezekről semmilyen formában nem beszélhetünk, csak a csapongást, a bizonytalanságot, a konkrét célok teljes hiányát láthatjuk csak. Az pedig tényleg csak a nemzet és az ország tragédiája, hogy se közel, de távol sincs egy olyan körvonalazódó csoport, egyén, aki minimális hitelességet, kompetenciát tudna felmutatni, aki értelmes, elérhető célokat, ahhoz vezető világos menetrendet volna legalább részben felmutatni. Az pedig csak a tragédia csúcsa, hogy mindeközben egyre többen hagyják el az országot, és viszik magukkal a megszerzett értékes tudásukat, tehetségüket, tenni és munkálkodni akarásukat. Mert egyre kevésbé köti őket bármi is ide.

Szólj hozzá!

Címkék: politika közélet magyarország reform kivándorlás elvándorlás

2011.12.17.
17:11

Írta: Balduin

Röghözkötve

"Mindazonáltal határozottan kijelentvén azt: hogy a jobbágyok ezután való elvonulásának vagy költözésének tilalmáról fentebb megirt és előadott czikkelyt (miután a jobbágyok elvitele és visszatartóztatására nézve eddigelé igen sok és igen nagy alkalmatlanság és csaknem mindennapos veszekedések támadtak) minden helyre és minden az országnak s alája vetett részeinek határain belül bárhol lakó jobbágy és paraszt sorsu emberre egyaránt kell érteni és alkalmazni." (1514. évi XXV. tc.)

 

Nincs új a nap alatt. A történelem ismétli önmagát. Közhelyek, de tartalmas közhelyek. Aki nem struccpolitikát folytatva, homokba dugott fejjel töltötte el az elmúlt éveket, annak világos lehet, szinte minden téren próbálnak röghöz kötni: az egyetemi hallgatókat évekre itthon tartani törvényekkel, az orvosrezidenseket szerződésekkel megbilincselve az országban tartani, a jövő nyugdíjasait az állami nyugdíjrendszerbe kényszerítve.

 

Az egyetemi hallgatók röghöz kötéséről októberben jelent meg egy kiváló összeállítás, párhuzamba állítva a középkori-kora újkori jogrendszer jobbágyokra vonatkozó szabályozásaival, csak éppen a jobbágy szót ki lehet cserélni "diplomásra". Ha a 17. században kifizetted a terrágiumot, a földesúri adóhátralékodat szabadon költözhettél - ha kifizeted a képzési költségedet, ha kifizeted a diákhitelt, akkor költözhetsz. Ahogy a földesurat sem érdekelte feltétlenül, hogy a falu határában már nincs szabad parcella, és zsellérré süllyedsz, úgy a jelenkori magyar államot is úgy tűnik hidegen hagyja, hogy nincs a megszerzett tudásodnak, képességednek megfelelő állás, lehetőség. És gúnyos stílusával még arcába is nevet, sőt beleköp az egyetemisták arcába.

 

Hamarosan itt lesz január 1-je, amikor megláthatjuk, hogy a rezidensek beváltják-e fenyegetésüket. Szlovákiában megtörtént, lett is belőle szükségállapot. A havi 80-90 ezer forintot kapó rezidenseket aligha hatja meg az ösztöndíj-program 100 ezer forintja, amelynek fejében tíz évre röghöz kötnék őket. Hogy milyen pályamodell és perspektíva van így előttük, senki sem árulja el, nem csoda hát, hogy csinos kis bukta lett az ösztöndíjprogramból. A külföldi állások többszörös fizetése, a magas színvonalú munkakörnyezet, a külföldi tartós orvoshiány és az ebből fakadó kereslet, az életszínvonal - nyilván egy röghöz kötő ösztöndíjprogram nem működőképes alternatíva...

 

A hét egyik kedves híre volt a magánnyugdíjpénztárak - és az abban benne maradt tagok - végső kivéreztetése, az utolsó tartalékok einstandolása. Szép bizonyítéka a 2/3-os többség "felelősségteljes" politikájának. Az országban eluralkodó totális jogbizonytalanság ismeretében persze aligha meglepő, szinte várható volt valami hasonló, kár is lenne a rácsodálkozásért. Persze roppant érthető a kialakult gazdasági helyzetben, ami persze kiváló indok az MNB bekebelezésére, és a 4 milliárd eurós jegybanki tartalékhoz való hozzáférésre.

 

A jogi, gazdasági és politikai helyzet bizonytalansága egészen megdöbbentő, korábban elképzelhetetlen méreteket öltött. Az már nem kérdés, hogy az emberek évek óta megindultak Hegyeshalom irányába - a kérdés az, van-e erő az országban, a társadalomban, hogy ezt a folyamatot megállítsa? Mert röghöz kötő törvényekkel nem lehet, az csak elvándorlásra buzdítja az embereket... A 16. században ezt a földesurak belátták, és hallgatólagosan fel is oldották a tilalmat. De vajon kései politikai örököseikben lesz-e belátás?

Szólj hozzá!

Címkék: politika közélet egyetem rezidens magánnyugdíjpénztár

2011.12.04.
19:53

Írta: Balduin

Hol leszel 20 év múlva?

Ma pár napra hazaugrottam Pestre a bécsi ösztöndíj idején szokásos kétheti ingázás jegyében, a részmunkaidő részbeni ledolgozására. Itthon egy kis ajándék várt az asztalon. Anyáék a felújítás utáni visszapakolás során rég elfeledett kincseket ásnak elő, így sikerült ráakadniuk egy "7 éves lettem" kis füzetre, amit olyan 1., 2-os általános iskolai osztályban kellett kitöltögessek.

A füzet utolsó oldalán azt a fogós, ravasz kérdést szegezték neki hétéves önmagamnak, hogy mit gondolok, mi lesz velem 20 évvel később, azaz épp mostanában. Egy kérdésre válaszoltam, ami be is jött: magas leszek - magas lettem.

A többit nem töltöttem ki, vagyis mondhatnánk: a semmit láttam. Bár nem a niemand-problematikára kell itt gondolni, azonban bizonyos értelemben pontosan a nagy semmiben vagyok. Bécsben és mégsem, állásban és mégsem, tervekkel teli és tervek nélkül.

Van egy részmunkaidőm (kb. heti két munkanap), amit sejthet mindenki mennyit fizet. Mellé, ami a szerzett tudásomhoz, és szerény képességeimhez passzol, képtelenség találni. Bár mindenki azzal buzdít, és azzal biztatott, hogy generációm legjobbja vagyok a pályán és a szakterületemen, a kilátástalanság, az "elveszettség" nekem is osztályrészemül jutott. Ahogy én látom, Magyarországon alapvetően három szférában lehet a magamfajtának elhelyezkedni:

1. Közgyűjtemények. Részmunkám jelenleg is ezen a területen van, egy kis közgyűjteményben, ez viszont tudományos szempontból perspektíva nélkül, parkolópálya, és nem teljes állás lévén, önálló egzisztencia kialakítására alkalmatlan. A korábban még valamelyest működőképes alternatívát kínáló, állami/önkormányzati fenntartású közgyűjtemények helyzete azonban egyenesen elkeserítő. A novemberben bejelentett 20%-os bértömeg csökkentés nyomán hatalmas elbocsátási hullám előkészítése kezdődött meg; hogy csak az országos jelentőségű intézményeket említsük, a hozzávetőleges, várható elbocsátások tükrében: Országos Széchényi Könyvtár 100 fő, Magyar Országos Levéltár 70 fő, Magyar Nemzeti Múzeum 70 fő, Magyar Nemzeti Galéria 40 fő. A kisebb megyei, városi könyvtárak, levéltárak, múzeumok helyzete már korábban is teljesen bizonytalan volt, mondhatnánk katasztrófális (jól illusztrálja a helyzetet a mosonmagyaróvári fióklevéltár esete). Barátaim, ismerőseim, akik közgyűjteményekben dolgoznak teljes bizonytalanságban vannak, jobb esetben Karácsony előtt pár nappal fogják megtudni, mi lesz januártól. Ez a terület tehát jó időre megbénul, mint munkalehetőség ki lehet zárni.

 

2. Egyetem. A Széll Kálmán tervben megfogalmazott felsőoktatási elvekkel (hangzatos szavakkal) kapcsolatban sok mindennel egyet értek, pl. a munkaerőpiaci igények figyelembevétele jó ötlet, valóban nincs szükség ennyi bölcsészre (mondom ez bölcsész végzettséggel), erősebb, határozott feltételek kellenek, a nem odavalókat ki kell szűrni (messzemenően egyetértenék pl. a felvételi visszaállításával). Egykori egyetememről és szakomról érkező hír szerint 2012 őszén valóban jóval kevesebb, mintegy feleannyi államilag finanszírozott hely lesz. (Én még azt a számot is soknak tartom kicsit.)

Azonban ahogy olyan sok minden, itt is, pl. a felsőoktatási törvény területén a teljes összevisszaság, ködösítés uralkodik, ami ismét csak bizonytalanságot szül csak. Kérdéses, hogy a csökkenő fejkvóta, az elvonások, valamint a finanszírozási rendszer beharangozott reformja miként fogja megváltoztatni (ellehetetleníteni?) az egyetemeket? Hogyan lehet ebből pl. kutatóegyetemeket létrehozni? Miként fogja ez érinteni az oktatói állományt? Hisz kevesebb hallgatóra kevesebb oktató kell, viszont a kutatóegyetemek profiljába eső hosszútávú kutatási projektek nem alapulhatnak 1 professzorra és 2 doktoranduszra... Amikor annak idején bekerültem az egyetemre, pl. még voltak tudományos munkatársak az oktatók mellett, mára eltűntek. Ahogy a félállásúakat, a PhD-fokozatot még meg nem szerzett tanársegédeket már elkezdték elküldeni, de tulajdonképpen senki sincs biztonságban. Nyilván ahogy nem minden hallgató, úgy nem minden oktató való a felsőoktatásba, és igen, a korábbi rendszer fenntarthatatlan és fenntartásra érdemtelen - ugyanakkor az átgondolatlanság, a bizonytalanság, az egyértelmű célok kijelölésének hiánya jelen pillanatban sokkal nagyobb károkat okoz. Totális bénultság és kilátástalanság van ezen a területen is, tudományos pálya szempontjából teljesen lehetetlen és képtelenség most egyetemi lehetőségekben gondolkozni.

 

3. Akadémiai intézetek. A hét bölcsészettudományi intézet összevonásra kerül, ezt minden értelmes ember sejtheti mit jelent. Noha nem ördögtől való itt sem a racionalizálás gondolata, a "hatékonyság növelése" és egyéb hangzatos közhelyek itt is csak a valóságot igyekszenek elrejteni. A magasan képzett, aktív nyugdíjas tudományos munkatársakat már elküldték, de már fiatal kutatók elküldéséről is szállingóznak pletykák. Ismét csak le kell szögezni, ez sem minden esetben megkérdőjelezhető döntés, ugyanakkor a "racionalizálás" címszava mögött ismét nem látszik semmiféle távlati cél, kitörési pont. Csak a bizonytalanság a biztos ezen a területen is, perspektíva nélkül.

 

A bölcsészettudományok területén tehát igen jól működik a kasza. A tömegével képzett pályakezdők mellé (akik közt szintén sok tehetség van), most egy tapasztalattal rendelkező, magasan kvalifikált, elbocsátott szakember gárda is érkezik, hogy így együtt marakodjanak a húsosfazék egyre kisebb, gyakorlatilag nulla tartalmán - perspektíva, jövőkép, lehetőség, kitörési pont sehol.

 

Húsz éve abban a bizonyos füzetben sok kérdést nem válaszoltam meg. Most is csak kérdéseim vannak, választ nem tudok adni és a másoktól kapott válaszok pedig egyfelől elkeserítőek, másfelől elgondolkodtatóak. "Most nem el lehet menni, hanem el kell menni" - mondta nemrégiben egy, még státuszába sikeresen kapaszkodó barátom a helyzet súlyát jól jellemezve számomra, hisz nem olyan ember, aki ilyen mondatokra ragadtatná magát. "Csak azt tudom sajnos tanácsolni a fiataloknak, hogy külföldön próbálkozzanak" - mondta még októberben egy harmincas évei végére tanszékvezető docenssé lett kiváló kutató ismerősöm.

 

Húsz éve abban a bizonyos füzetben sok kérdést nem válaszoltam meg. Talán nem is tudtam magam elképzelni 27-28 évesen, csak annyit tudtam magas, vagy legalábbis biztos magasabb leszek. Nem tudtam mi lesz húsz év múlva. Most nem tudom mi lesz a magyar tudományos élettel tíz év múlva. És azt csak sejtem hol leszek egy év múlva - lehet hamarosan tényleg megfogadom az előbbi két tanácsot...

 

A füzet alapján azért valami megnyugtató: az elmúlt 19-20 évben egy valami nem változott, a sárga szín még mindig az egyik kedvencem. Egy kis állandóság sosem árt...

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika magyarország tudomány reform egyetem múzeum akadémia könyvtár levéltár kultúrpolitika közgyűjtemény

2011.11.27.
15:00

Írta: Balduin

Varsó után...

2011. november 1., kedd. Négy csodaszép nap után visszafelé úton Varsóból Bécsbe. Határozottan alakul, tetszik, magamban fogalmazgatom a lengyel mondatokat Neki, Karolinának. Szombaton, mikor beérkezett a vonatom, a peronon futott felém, megölelt, Sebastian és Kuba pedig somolyogva a háttérből figyeltek. Rengeteg élmény, felsorolhatatlan szinte. Persze Varsó nem Bécs, nem is Budapest, a háború elsodorta a várost, a kommunizmus pedig a maga szürke egyhangúságával építette újjá – a legbelsőbb óváros kivételével, annak rendesen megadták a módját. És mindezt visszaadhatatlanul széppé teszi Karolina lénye, az a mosolygós kirobbanó energiája.

A Keynongassei Hálaadás partyn, tavaly, 2010. november 27-én, egy szombati napon, a némileg túl sok Zubrówka után tapasztalhattam meg ezt először, miközben azt a furcsa uborkalét ittuk. Ott ült velem szemben, és rögtön egy hullámhosszon voltunk, hiába a német közvetítőnyelv, amelyen nehezen fejezem ki magam, mégis csak az életteli nevetésre emlékszem – no és persze az a kis barna folt is emlékeztet a csuklómon, amit akkor szereztem, mikor tánc közben elestünk.

Aztán amikor március 12-én, egy másik szombati napon Zielóna Górában a buszpályaudvaron, ahogy nagy mosolyával várt, a kis lengyel zászlót lobogtatva, azt a pillanatot különösen a szívembe zártam, a zászlót pedig nem véletlenül tartom azóta is nagy becsben. És persze aznap este a buliban, ha nem is egy szándékos, hanem az ostoba üvegezés közben elcsattant csók… És másnap Nowogród Bobrzanskiban a családja, az „international ketchup”, ahogy Agata franciául magyaráz, én angolul válaszolok, Karolina németül-lengyelül fordít, Sebastian pedig angolul segít. És ahogy elpirul, ahogy átadom a születésnapi ajándékát… És ahogy lelkemre köti, hogy jegyezzem meg a legfontosabb lengyel mondatot: Kocham cie!

Aztán a hosszú szünet, én Rómában, ő Konstanzban, és végre szeptemberben Budapesten újra találkozni. Fáradtak voltunk, túl gyors tempót diktáltam, mindent meg akartam mutatni a városból, és keveset magamból. És mégis az este, amikor ismét tovább gazdagította a lengyeltudásomat olyan fontos kifejezésekkel, minthogy Podobasz mi sie vagy To dla mnie bardzo ważna. No és persze Jak tatus… (Igaz ez utóbbi Sebastian volt azt hiszem, na persze, jellemző)

És tudom, vagy legalábbis biztosnak érzem, ahogy imponál neki a lengyel tudásom gyarapodása. Először Pesten láttam a szemében ezt, amikor egy egész egyszerű kérdőmondatot sikerült magamtól összeszedni a zsúfolt otthoni liftben: Masz klaustrofobie? Most Varsóban ő is, és Sebastian is mondták – minden egyes alkalommal jobb és jobb a kiejtésem, a tudásom.

Azt is látom, ahogy a bizonyos fokú lazaságom is tetszik neki, ahogy ki is mondta: olyan egyszerű a dolga velem: meghív Varsóba, és én már másnap meg is veszem a jegyet. Persze ezzel magamat is sikerül meglepnem, pár éve még biztos hatszor átgondoltam volna, apáékkal ötször átbeszélem, stb., de tavaly Bécs óta kinyílt a világ ilyen szempontból a sok utazás miatt. „Csupán” két akadály van már: pénz és idő. És a jövőben ezek lehetnek a legnagyobb ellenségeim.

Visszakanyarodva Varsóba – mármint képletesen, a vonatom már a lengyel-cseh határ felé közeledik. Szombat este elég egyértelművé vált néhány dolog. Persze nem óriási dolgok ezek, inkább megerősítések. Magda már szinte nem hűvös volt velem, hanem inkább fagyos, a két lépés távolság helyett legalább volt az öt is, ha nem több. Persze lehet feszélyezte a barátnője jelenléte, vasárnap eljött velünk a királyi palotába, akkor kicsit nyíltabb volt, de akkor is az udvarias „hogy vagyunk, mi van velünk” szinten belül mozogtunk. Igaz nem tudom mire számítottam.

A másik, hogy még felkeltem a lányok érdeklődését. Legalábbis Olán éreztem ezt, igaz elég rendesen el volt készülve a csaj, de azt hiszem ez akkor is mondható már a nyomulás szintjének. A házibuli részén elég sokat jött velem beszélni, a buliban állandóan engem keresett táncra, arról nem is beszélve, hogy a barátnője, Marta is rálökött tánc közben, szerintem susogtak ezek valamit a hátam mögött. Ezzel csak egy baj van: hogy nem Karolina volt az, ugyanis ők elkanyarodtak és máshol kötöttek ki Sebastianékkal.

Hétfőn viszont a nap nagy részét kettesben töltöttük Karolinával. A Łazienki Parkban való séta minden szempontból jól sikerült: sikerült vicceket csinálnom, megnevettetnem őt. Arról nem is beszélve, hogy maga a hely szelleme is olyan. A csodaszép park, az őszi színekben pompázó fákkal, lehet nyálasan hangzik, de tényleg romantikus – azt hiszem feliratkozott a lánykérő helyek képzeletbeli listájára. A magánéleti kérdéseket kerültem, miután Budapesten kiderült számára, hogy mit éreztem Magda iránt (hmmm akaratlanul múlt időt írtam…), nem akartam ezt feszegetni, de egy-egy érintés, egy fickós mosoly azért ott volt, bár se pro, se kontra visszajelzések nem nagyon érkeztek.

És aztán ma a búcsú, ahogy erősen magához ölelt, persze lehet megint csak belemagyarázom, nem tudom. Csak rettegek, hogy megint elszalasztom az alkalmat, ahogy olyan sokszor tettem. Attól már sokkal kevésbé rettegek, hogy elutasítanak. Az alkalom elszalasztása már sokkal jobban bántana.

Persze mindig kérdés a hogyan tovább. Nagyon ígérte magát januárra Bécsbe, remélem összejön, persze nem egyedül jönne, de még így is ott lenne egy újabb esély. November 27-én lesz egy éve amúgy, hogy megismertem, arra gondoltam egy videóra elegendő kép már összegyűlt, ma kiderült, hogy van egy kedvenc száma, ami pont Bécshez kötődik, mert akkor hallotta először (Coma – Feel free the music vagy valami hasonló a címe), tehát egy kedves kis videót a zenével háttérben össze tudnék már dobni. (Az ötlet persze onnan is jött, hogy ma Magda Nickje egy videóüzenetben köszöntötte születésnapján Szczesznyt Facebookon… annyira jellemzően Nick, annyira egyszerű és nagyszerű).

Szóval vannak alkalmak, lehetőségek, pillanatok – kérdés meg tudom, meg tudjuk-e ragadni őket, vagy megint elfutnak a semmibe?

Határon vagyunk – képletesen és szó szerint is. Ahogy elhagyom most a lengyel földet újra, Csehország irányába, úgy tekintek előre a jövőbe, fogalmazgatom a lengyel mondatokat magamban Neki, és próbálom megragadni a pillanatokat, a lehetőségeket, az alkalmakat. Hogy egy nap a fülébe súghassam: Kocham cie!

Szólj hozzá!

Címkék: Varsó Polska Kocham cie

2011.11.27.
14:46

Írta: Balduin

Varsó felé, avagy gondolatok és emlékek a vonaton

Október 29-e volt, szombat, 2011. Az őszi nap besütött a vonatablakon, kellemesen simogatta az arcom. A fülemben Kings of Leon szólt. A vonat pedig tovaszállt valahol Lengyelország közepén Varsó irányába. Néha egy falu, egy kisváros suhant el mellettünk, a mezőkön szarvasmarhák legeltek, a földúton apa biciklizett a fiával. Soha nem éreztem magamat ennyire szabadnak, ennyire végtelenül könnyűnek. Mintha egy álom lett volna, egy álom, ami kinyitotta azt az ajtót a világra. 

Lengyelország. Az ország, amit már jól ismertem a történelemkönyvek lapjairól, a levéltárban előásott iratokból. De tavaly óta egészen más értelmet nyert, az évszámok valahol eltűntek, a királyok és hercegnők csak a távolból mosolyogtak. Már más arcok voltak helyettük. Sebastian, Magda, Szczeszny, Karolina, és még sorolhatnám.

Sebastian, aki életem legszebb négy hónapjában a legjobb barátom volt Bécsben. Akivel egészen más volt egy pizzát megenni éjféltájt a Schwedenplatzon egy jó buli után, meginni egy sört egy focimeccs közben, mint ugyanezt egyedül tenni, vagy bármelyik más nemzetiségű barátommal.

Szczeszny, akinél kevesebb viccesebb és önzetlenebb embert ismertem meg. A Keynongassei Haus Erasmusban rendezett bulijai Halloweenkor vagy Hálaadáskor életem legjobb élményei közé fognak tartozni – noha a halloween-i partyból nem sok mindenre emlékezem, de ez is csak a lengyelek miatt van, pontosabban az ő snapszuk miatt.

Karolina, akivel egy buliban 3 órát töltöttem, mikor Konstanzból meglátogatta Sebastiant, mégis egy pillanat alatt egy hullámhosszon voltunk, még ha az általam kevésbé beszélt német lett vele a közvetítőnyelv. És azt a kis barna foltot a jobb kézfejemen neki köszönhetem például, amikor némileg már bódult állapotban tánc közben padlót fogtunk. Egy örök jegye ennek a hirtelen jött barátságnak, ami persze néha megkérdőjeleződik bennem, hogy valóban csak barátság-e? Ami persze megkérdőjelezi azt is, van-e fiú-lány barátság, vagy időről-időre valamelyikünk túl akar-e lépni egy bizonyos határt?

És persze Magda. Amikor már mindent feladsz, minden tervet, elszánást, minden szerelmet. Akkor lép be életedbe. 2010. október 16-a volt, szombat. Már majdnem egy éve és két hete. Zsófiékkal Fazekasék elvittek minket Felső-Ausztriába kirándulni, viszonylag későn értünk vissza Bécsbe. Alig ültem le a gép elé, és köszöntem rá Facebookon Sebastianra, amikor mondta, hogy ők most indulnak el moziba, de ha van kedvem menjek velük. Persze hogy volt. Így a szokásos hármas, a finn Asko, a lengyel Sebastian és én, a magyar nekivágtunk a városnak, a Mariahilferstrassén lévő Haydn angol nyelvű moziba. Akkor találkoztam először Szczesznyvel is. Az emberek egy körben álltak, és Magda ott állt kb. velünk, hármunkkal szemben. Rögtön felfigyeltem rá, gyönyörű alak, és még gyönyörűbb szőke hajzuhatag, kedves, szépséges arc – amiről persze nekem rögtön az jutott eszembe, hogy ilyen nőnél nekem semmi esélyem sem lehet. És akkor egyszer csak odalépett. Bemutatkozott. Nekem. Szóba állt velem ő. Tudom, persze, mert Askót már ismerte a BOKU egyetemről. De mégis megtörtént. Tudjátok az a bizonyos villám. Az a furcsa, egyedi, rögtön felismerhető momentum. És mozi után a Molkereistrassén volt buli, ahová ő is jött, az úton végig velem beszélgetett, érdekelte honnan jövök, mit csinálok, mivel foglalkozom. Hogy csak természetéből fakadó kedvesség-e volt, vagy valami más, nem tudom, de inkább előbbi. Azon az estén négyen: a cseh Petr, a finn Asko, a lengyel Sebastian és én, a magyar, mint négy bolygó kísértük ezt az evilági csillagfényt.

Két nappal később lent a Ride Clubban találkoztunk újra. A bejárat közelében táncoltam, talán Majával a finn lánnyal, mikor – ahogy persze a képzeletem kicsit kiszínezi a helyzetet – szétnyílt a tömeg, és ott volt ő. Észrevett, rám nevetett, odajött, átölelte a nyakamat és adott két puszit. Lehettem én valaha olyan boldog? Be is mutatott valakit, akinek a nevére Natashaként emlékeztem, később derült ki számomra, hogy ő nem más Sandra, a mi kedves kis Sandránk.

Utána pár nappal később megint találkoztunk, akkor meglehetősen hűvös volt, lehet fáradt volt, vagy kedvetlen. A finn Laura albérletében találkoztunk egy házibulin, ahol sikeresen eltörtem egy poharat, és egyszerűen nem tudtam vele aznap este szóba elegyedni. Megint a Molkereistrassei kollégiumba mentünk tovább buliba, ez volt az az emlékezetes éjszaka, amikor a horvát Vedran ötszemélyes kocsijával mentünk hatan, hátul Sebastianon, Szczesznyn és Sandrán végigfeküdve Magda, én állítsam be a címet egy horvát GPS-en, és neki a városnak… És persze hogy megállított a rendőrség, de szerencsére se nem szondáztatták meg Vedrant, se nem vették észre a hátsó ülésen kialakult tumultust. Aztán az eltévedtet eljátszva elindultunk rendőri felvezetéssel – visszafelé. És ez volt az az este, amikor a franciák és spanyolok összeverekedtek a magát eszméletlenre ivott angol felett, az én magyar mobilomon a belga lány kihívta az osztrák mentőket és rendőröket, és a végén megint egy pizza a Schwedenplatzon…

Azt hiszem ezután már nem nagyon sikerült igazán kettesben találkozni Magdával, még egy nagyobb beszélgetésünkre emlékszem a Nachbarban a Laudongassén egy szerda esti szokásos BOKU Stammtisch alkalmával. Aztán már jött a hír, hogy Nick... Nick amerikai volt, de a sztereotípia-romboló amerikai: kedves, figyelmes, önzetlen, segítőkész. Az európai amerikai. Csak rámenős – mert míg én szép lassan lebeszéltem magam, hogy a Budapest-Varsó táv, a magyar-lengyel különbség úgysem lenne áthidalható, mégha valami csoda is történne és összejönnék ezzel az égi tüneménnyel, addig őt nem zavarta sem kulturális, sem földrajzi távolság – és összejöttek.

Azon az utolsó éjszakán, Hálaadáskor is persze együtt voltak, nem tolakodóan, nem lehetett volna megmondani, de már tudtuk. És én akkor azon az utolsó hétvégi estémen elmondtam Magdának, hogy az egyik legnagyobb csoda volt az életemben, az életem legszebb négy hónapjában, hogy megismerhettem. És akkor vettem azt a vörös rózsát, ami lehet hogy egy hónapig ott volt utána a szobájában, de Sandrának azt mondta Nicktől kapta. Sose fogom ezt már megtudni… Pár nappal később magam mögöm hagytam Bécset. Napokig sírva ébredtem, iszonyatosan fájt, hogy már megint elrontottam. Azóta már nem sírok, nem fáj, hogy elrontottam, csak ott van valahol mélyen a szívemben. A többi villám közt kicsit másként – primus inter pares…

Azóta ugyan váltottunk pár emailt, de látni nem láttuk egymást. És most kint az őszi napsütés beragyogja a vonatot, kellemesen simogatja az arcom, kint ismeretlen lengyel tájak rohannak el, falvak és kisvárosok, a fülemben Kings of Leon szól, és végtelenül szabadnak érzem magam. Varsó és Magda és Karolina felé.

 

És Karolina felé… de erről még nem akarok semmit írni most, majd talán visszafelé Bécsbe.

 

Most csak én, Varsó, és ez a végtelen szabadságérzet van.

Szólj hozzá!

Címkék: Varsó Polska

2011.11.27.
14:36

Írta: Balduin

A fonalat újra felvenni

Nos szégyenteljes módon több mint egy éve nem írtam, egész pontosan 2010. augusztus 26-a óta, akkor is csak egy Katie Melua szám feltöltésére voltam képes.

A magyarázat azt hiszem eléggé egyértelmű lehet: olyan fantasztikusan éreztem magam a kezdeti Róma-szomorkodás után Bécsben, hogy végül már időm sem jutott írni. Életem legcsodálatosabb négy hónapját töltöttem Bécsben tavaly, és igen, közben jártam Brnóban, Innsbruckban, de belefért egy kis burgenlandi és felső-ausztriai kirándulás is. És a kicsi Jack távozása után szinte hihetetlen, de valóban egy olasz lakótársat kaptam, Giorgiót, aki egy fantasztikus figura volt.

Fantasztikus új barátokat is szereztem, szerelmes is lettem, ami persze megint nem jött össze, de talán nem is volt ez baj. A világ kinyílt előttem, és én igyekszem belépni az ajtaján, Elég sok változást is érzek magamban, néha meglepődöm saját érzéseim, gondolataim felett. Az elmúlt egy évben voltam Berlinben, Odera Frankfurtban, Słubicében, Zielona Górában, Nowogród Bobrzanskiban (igen ezek roppant jelentős települések - az én életemben:). Május elején voltam Bécsben 2,5 napot egy konferencián, de ezt egybekötöttem egy kis Ride Clubos bulival, ahol megint összejöttek a simmeringiek, mert épp itt járt Rui, aki portugál és aki a bulik motorja volt, és akinek a  barátnője, a román Ilinca Bécsben tanul, meg itt volt Anja a szlovén lány, de róla kicsit lentebb, és aztán még találkoztam Martaval (Giorgio barátnője lett Simmeringben) és Martinával, azok közül, akiket még ősszel ismertem meg, no és persze Gut, Brazíliából, akiről nem is tudtam, hogy még itt volt Bécsben.

Bécsből egy szerdai nap jöttem haza, majd másnap május 5-én repültem Rómába, ahol két hónapot töltöttem, pontosabban a tengerparti Fregeneben laktam, ahonnan naponta ingáztam Rómába, ez elég rossz volt, sőt naponta jártam a Vatikánba is a kutatásaim miatt, itt is nagyon kedves embereket ismertem meg, akikkel Orvietóba kirándultam. Aztán a nyár el is rohant, pár nap Balaton jutott csak, meg egy nap veszprémi kiruccanás Áronnal, de hivatalosan az is munka miatt volt. És jött Anja Budapestre, aki tavaly Simmeringben a szomszéd lakásban lakott, és a legkedvencebb szlovénom lett. Igaz Pesten csak pár órát aludt nálunk, mert másnap hajnalban indult a gépe - oh szegény - Brazíliába..., de akkor is egy nyári élmény volt, a simmeringi barátok közül ismét valaki akivel összefutottam. Ahonnan azóta haza is jött, és volt a héten Bécsben, de nem sikerült találkoznunk.

Aztán szeptemberben jöttek a lengyelek hozzám Pestre, Sebastian, aki a legeslegjobb barátom volt, Kuba, aki Seba cimborája, és márciusban Odera Frankfurtban haverkodtunk össze, mikor Sebánál voltunk. És persze Karolina, akivel épp ma lesz este egy éve, hogy megismerkedtem, miután Konstanzból átugrott Bécsbe meglátogatni Sebát, és az nekem az utolsó hétvégém volt Bécsben, és Thanksgiving-party volt az amerikaiaknak, de lengyel kajával, na szóval ott jót buliztunk, és még mindig látszik halványan a csuklómon a kis barna folt, amit akkor szereztem, mikor Karolinával részegen elestünk tánc közben... És hát Karolina volt az, aki aztán mindig forszírozta, hogy mikor megyek már Lengyelországba meglátogatni őket. És ugyanez volt most októberben is, amikor ismét kijöttem Bécsbe ösztöndíjjal négy hónapra, és akkor egyszer rákérdezett, hogy Szczeszny születésnapjára nincs-e kedvem felmenni Varsóba, és természetesen volt, és pár napra rá meg is vettem még azon a héten a jegyet, és október végén ezért egyszer csak Varsóban találtam magam. És fantasztikus, mert így már második éve, hogy együtt ünnepelhettem barátaimmal Szczeszny születésnapját, aki amúgy Jakub/James/Kuba, de mivel sok a Kuba, ezért Szczeszny lesz, ami a családjának megkülönböztető neve.

Szóval most megint Bécsből írom ezeket a sorokat, közben sok helyen jártam mint látszik, és még remélem sok helyen is fogok járni. A világ kinyílt és én beléptem rajta. És mivel sok szempontból sajnos határvonalhoz közeledem, ahol majd el kell dönteni, tudom-e otthon, Magyarországon folytatni az életet vagy sem, ez az ajtó kinyílása nagyon fontos lépés volt. Hogy miért kezdtem el írni a blogot újra? Mert itt van ez a döntési helyzet, amiben jó leírni a gondolatokat, és mert tegnap olvastam egy blogot, egy Angliában letelepedett magyar család mindennapjairól, és megint kedvet, ihletet kaptam. És mert könnyebb a barátaimnak így nyomon követni életem folyását.

Most jól észrevehetően összeszedetlen voltam, hisz rengeteg minden történt velem az elmúlt évben, és nyilván időről-időre vissza fogok utalni, és új részletek fognak kiderülni, hogyan érkeztem el a mai napig. Kezdésnek bemásolok két rövid leírást, amit Varsóba menet, illetve Varsóból jövet (hosszú a 8 órás út) írtam, érzésekről, gondolatokról, álmokról. Már azokból is sok minden kiderül arról, mi minden esett meg az elmúlt egy évben.

Üdv a világomban!

Szólj hozzá!

Címkék: utazás Varsó Bécs Róma Polska Innsbruck Brno Fregene Berlin

süti beállítások módosítása