Október 29-e volt, szombat, 2011. Az őszi nap besütött a vonatablakon, kellemesen simogatta az arcom. A fülemben Kings of Leon szólt. A vonat pedig tovaszállt valahol Lengyelország közepén Varsó irányába. Néha egy falu, egy kisváros suhant el mellettünk, a mezőkön szarvasmarhák legeltek, a földúton apa biciklizett a fiával. Soha nem éreztem magamat ennyire szabadnak, ennyire végtelenül könnyűnek. Mintha egy álom lett volna, egy álom, ami kinyitotta azt az ajtót a világra.
Lengyelország. Az ország, amit már jól ismertem a történelemkönyvek lapjairól, a levéltárban előásott iratokból. De tavaly óta egészen más értelmet nyert, az évszámok valahol eltűntek, a királyok és hercegnők csak a távolból mosolyogtak. Már más arcok voltak helyettük. Sebastian, Magda, Szczeszny, Karolina, és még sorolhatnám.
Sebastian, aki életem legszebb négy hónapjában a legjobb barátom volt Bécsben. Akivel egészen más volt egy pizzát megenni éjféltájt a Schwedenplatzon egy jó buli után, meginni egy sört egy focimeccs közben, mint ugyanezt egyedül tenni, vagy bármelyik más nemzetiségű barátommal.
Szczeszny, akinél kevesebb viccesebb és önzetlenebb embert ismertem meg. A Keynongassei Haus Erasmusban rendezett bulijai Halloweenkor vagy Hálaadáskor életem legjobb élményei közé fognak tartozni – noha a halloween-i partyból nem sok mindenre emlékezem, de ez is csak a lengyelek miatt van, pontosabban az ő snapszuk miatt.
Karolina, akivel egy buliban 3 órát töltöttem, mikor Konstanzból meglátogatta Sebastiant, mégis egy pillanat alatt egy hullámhosszon voltunk, még ha az általam kevésbé beszélt német lett vele a közvetítőnyelv. És azt a kis barna foltot a jobb kézfejemen neki köszönhetem például, amikor némileg már bódult állapotban tánc közben padlót fogtunk. Egy örök jegye ennek a hirtelen jött barátságnak, ami persze néha megkérdőjeleződik bennem, hogy valóban csak barátság-e? Ami persze megkérdőjelezi azt is, van-e fiú-lány barátság, vagy időről-időre valamelyikünk túl akar-e lépni egy bizonyos határt?
És persze Magda. Amikor már mindent feladsz, minden tervet, elszánást, minden szerelmet. Akkor lép be életedbe. 2010. október 16-a volt, szombat. Már majdnem egy éve és két hete. Zsófiékkal Fazekasék elvittek minket Felső-Ausztriába kirándulni, viszonylag későn értünk vissza Bécsbe. Alig ültem le a gép elé, és köszöntem rá Facebookon Sebastianra, amikor mondta, hogy ők most indulnak el moziba, de ha van kedvem menjek velük. Persze hogy volt. Így a szokásos hármas, a finn Asko, a lengyel Sebastian és én, a magyar nekivágtunk a városnak, a Mariahilferstrassén lévő Haydn angol nyelvű moziba. Akkor találkoztam először Szczesznyvel is. Az emberek egy körben álltak, és Magda ott állt kb. velünk, hármunkkal szemben. Rögtön felfigyeltem rá, gyönyörű alak, és még gyönyörűbb szőke hajzuhatag, kedves, szépséges arc – amiről persze nekem rögtön az jutott eszembe, hogy ilyen nőnél nekem semmi esélyem sem lehet. És akkor egyszer csak odalépett. Bemutatkozott. Nekem. Szóba állt velem ő. Tudom, persze, mert Askót már ismerte a BOKU egyetemről. De mégis megtörtént. Tudjátok az a bizonyos villám. Az a furcsa, egyedi, rögtön felismerhető momentum. És mozi után a Molkereistrassén volt buli, ahová ő is jött, az úton végig velem beszélgetett, érdekelte honnan jövök, mit csinálok, mivel foglalkozom. Hogy csak természetéből fakadó kedvesség-e volt, vagy valami más, nem tudom, de inkább előbbi. Azon az estén négyen: a cseh Petr, a finn Asko, a lengyel Sebastian és én, a magyar, mint négy bolygó kísértük ezt az evilági csillagfényt.
Két nappal később lent a Ride Clubban találkoztunk újra. A bejárat közelében táncoltam, talán Majával a finn lánnyal, mikor – ahogy persze a képzeletem kicsit kiszínezi a helyzetet – szétnyílt a tömeg, és ott volt ő. Észrevett, rám nevetett, odajött, átölelte a nyakamat és adott két puszit. Lehettem én valaha olyan boldog? Be is mutatott valakit, akinek a nevére Natashaként emlékeztem, később derült ki számomra, hogy ő nem más Sandra, a mi kedves kis Sandránk.
Utána pár nappal később megint találkoztunk, akkor meglehetősen hűvös volt, lehet fáradt volt, vagy kedvetlen. A finn Laura albérletében találkoztunk egy házibulin, ahol sikeresen eltörtem egy poharat, és egyszerűen nem tudtam vele aznap este szóba elegyedni. Megint a Molkereistrassei kollégiumba mentünk tovább buliba, ez volt az az emlékezetes éjszaka, amikor a horvát Vedran ötszemélyes kocsijával mentünk hatan, hátul Sebastianon, Szczesznyn és Sandrán végigfeküdve Magda, én állítsam be a címet egy horvát GPS-en, és neki a városnak… És persze hogy megállított a rendőrség, de szerencsére se nem szondáztatták meg Vedrant, se nem vették észre a hátsó ülésen kialakult tumultust. Aztán az eltévedtet eljátszva elindultunk rendőri felvezetéssel – visszafelé. És ez volt az az este, amikor a franciák és spanyolok összeverekedtek a magát eszméletlenre ivott angol felett, az én magyar mobilomon a belga lány kihívta az osztrák mentőket és rendőröket, és a végén megint egy pizza a Schwedenplatzon…
Azt hiszem ezután már nem nagyon sikerült igazán kettesben találkozni Magdával, még egy nagyobb beszélgetésünkre emlékszem a Nachbarban a Laudongassén egy szerda esti szokásos BOKU Stammtisch alkalmával. Aztán már jött a hír, hogy Nick... Nick amerikai volt, de a sztereotípia-romboló amerikai: kedves, figyelmes, önzetlen, segítőkész. Az európai amerikai. Csak rámenős – mert míg én szép lassan lebeszéltem magam, hogy a Budapest-Varsó táv, a magyar-lengyel különbség úgysem lenne áthidalható, mégha valami csoda is történne és összejönnék ezzel az égi tüneménnyel, addig őt nem zavarta sem kulturális, sem földrajzi távolság – és összejöttek.
Azon az utolsó éjszakán, Hálaadáskor is persze együtt voltak, nem tolakodóan, nem lehetett volna megmondani, de már tudtuk. És én akkor azon az utolsó hétvégi estémen elmondtam Magdának, hogy az egyik legnagyobb csoda volt az életemben, az életem legszebb négy hónapjában, hogy megismerhettem. És akkor vettem azt a vörös rózsát, ami lehet hogy egy hónapig ott volt utána a szobájában, de Sandrának azt mondta Nicktől kapta. Sose fogom ezt már megtudni… Pár nappal később magam mögöm hagytam Bécset. Napokig sírva ébredtem, iszonyatosan fájt, hogy már megint elrontottam. Azóta már nem sírok, nem fáj, hogy elrontottam, csak ott van valahol mélyen a szívemben. A többi villám közt kicsit másként – primus inter pares…
Azóta ugyan váltottunk pár emailt, de látni nem láttuk egymást. És most kint az őszi napsütés beragyogja a vonatot, kellemesen simogatja az arcom, kint ismeretlen lengyel tájak rohannak el, falvak és kisvárosok, a fülemben Kings of Leon szól, és végtelenül szabadnak érzem magam. Varsó és Magda és Karolina felé.
És Karolina felé… de erről még nem akarok semmit írni most, majd talán visszafelé Bécsbe.
Most csak én, Varsó, és ez a végtelen szabadságérzet van.
