Tegnap egy kép söpört végig a Facebookon. 1988-ból Orbán Viktor szorítják hozzá a kommunista rezsim rendőrei egy autóhoz, a másik képen 2011-ben Vágó Gábort viszik el épp a rendőrök. A képet én is közzé tettem, és jó pár komment, gondolat érkezett rá válaszként. Ezért úgy éreztem, hogy kicsit át kell gondoljam a képet és a hozzáfűződő, és a fénykép által kiváltott gondolataimat. A Facebookon is megválaszoltam, de úgy gondoltam itt is közzé teszem.
A kép:
A gondolataim:
Nyilvánvalóan Orbán Viktort, a kormányt, a jelenlegi helyzetet össze sem lehet hasonlítani akár az 1950-es évek terrorjával, de akár csak az 1988-as már széthulló kommunista-szocialista rendszer elnyomó jellegével. Sőt személyes véleményem szerint a Gyurcsány-féle kurzussal se, amely éppen a 2006-os őszi események kapcsán egy kvázi hazaárulást követett el.
A kép címét tehát épp önmagam cáfolom (tegyük hozzá, nem én adtam a címet neki), ugyanakkor mégis hatásosnak (és nem feltétlenül csupán hatásvadásznak) tartom. Valamire felhívja a figyelmet. Felhívja a figyelmet arra a légkörre, ami kezd eluralkodni – a gazdasági, a politikai és jogi bizonytalanság légkörére, a kiábrándult kilátástalanságról, a célok tisztázatlanságáról. Hogy ma A-t írok a törvénybe, de ha érdekem úgy tartja, holnap a 2/3-os állapotomnál fogva inkább B-re változtatom. És itt nem kisebb jelentőségű törvényekről van szó, hanem az ország intézményrendszerét, politikai, jogi, gazdasági berendezkedését évtizedekre meghatározó törvényekről. Az Alkotmányról. Az Alkotmánybíróságról. És még sok egyébről. A sokat említett demokratikus fékek rendszeréről. Hogy mindezt a 2002-2009 közti kurzushoz mérhető, de néha azon túl is lépő pofátlansággal köpik az emberek szemébe. Hogy ma a magánnyugdíjpénztári megtakarításokra, holnap esetleg a jegybanki devizatartalékra tehetjük rá a kezünket, „mert megtehetjük, mert van 2/3-unk”. Hogy az olyannyira sikeres Matolcsy-féle gazdaságpolitika, az Európai Unióval való birkózás már fafejű, a realitásoktól elszakadó erőltetése közben tízmillió ember jelenével és jövőjével játszadoznak. Hogy a mégoly hiteltelen/vállalhatatlan/gyenge ellenzéket totálisan félresöpörjük. Nyilván ezeknek az elemeknek egy jó része bőven jelen volt 1989 óta: a politikai erőfitogtatás, az önös politikai érdekek, a hazárdírozás. De az elmúlt bő másfél esztendőben mindez olyan nagyságban koncentrálódott, hogy az soha nem látott mértékben döbbentette vissza és bizonytalanította el az embereket (ld. közvéleménykutatási adatok).
És ami számomra a legfájdalmasabb, persze ez sem új jelenség, de eddig soha nem látott mértékben érzékelem: Az ország „legjava”, a „jövő zálogai” – a fiatalok egyre szélesebb rétege gondolkozik, és már nem csak gondolkozik a külföldre távozáson. A manikűröstől kezdve a tűzoltón át a jól képzett orvosokig. Ki könnyebben, ki nagyon nehezen szánja rá magát az „Itt élned, halnod kell” nemzeti parancsának, jelszavának megszegésére. Mert bár ott sincs kolbászból a kerítés, ezt is egyre jobban tudjuk, ám mégis, nemcsak jobban, de tisztességesebben tud megélni, mert a helyzet, a rendszer átlátható, kiszámítható, a szorgos, jól elvégzett munkát megbecsülik, s nem röhögnek a szemébe. Itt mindennek már lassan az ígérete sincs meg.
Nyilvánvalóan Orbán Viktort, a kormányt, a jelenlegi helyzetet össze sem lehet hasonlítani akár az 1950-es évek terrorjával, de akár csak az 1988-as már széthulló kommunista-szocialista rendszer elnyomó jellegével. Én épp az utóbbi bejegyzés miatt sokszor az 1900-1930-as éveket érzem „történelmi-strukturális” szempontból közelebbinek. A civil társadalom széles rétegeit kiszorítva, de az ő nevükben döntve, összefonódott politikai-gazdasági oligarchák által fenntartott rendszer. A kiábrándult kilátástalanság időszaka.
„…Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.”
(József Attila: Hazám)
