A felismerés, hogy lassan vége a római "vakációnak" persze nem töltött el felhőtlen boldogsággal, de már inkább előre tekintettem. Vasárnap már csak egy kis sétát tettem a Piazza del Popolora, majd visszafelé a Corson vásároltam Édesanyának egy szuper ajándékot, Gianni Morandi CD-gyűjteményt. Aztán este összepakoltam a holmik nagy részét, hogy hétfőn azzal ne kelljen idegeskedjek. Hétfő délelőtt még elköszöntem a RMA munkatársaitól, az igazgatótól, és egyértelmű volt hová megyek, oda, ahová első nap is rögtön kisiettem. A Szent Péter téren a turisták tengere zajlott, ott álltam középen, és elkezdett fájni, hogy ott kell hagyjam. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy 5 perce csak állok egy helyben, és csak nézem, csak nézem és még mindig csak nézem. És ugyanaz a hihetetlen érzés volt bennem, mint két héttel korábban, a hitetlenkedés, hogy én ott vagyok Rómában. Nem tudom írtam-e akkori bejegyzésemben, de épp pár nappal a római indulás előtt pakolás közben egy cetli került kezembe a szobámban. 2008 nyarán a Szent Imre táborban kellett írni egy listát, 10 kívánságunkról. Az elsők között szerepelt, hogy eljutni Rómába. Ha ma kezembe kerülne az a lista, talán még mindig be nem teljesült kívánságként gondolnék rá, olyan hihetetlen, hogy eljutottam az Örök Városba.
Szóval észrevettem magam, hogy csak ott állok. Egy kicsit arrébb álltam, mert mégiscsak árnyék, de mozdulni még mindig nem bírtam. Megvártam a déli harangszót, aztán nyeltem egy nagyot és elindultam vissza a Via della Conciliazionén. Pontosabban hátráltam inkább, annyiszor néztem vissza a Szt. Péter Bazilikára. Kicsit el is kámpicsorodtam. Aztán egy fura mentőgondolat jutott eszembe. Eszembe jutott egy kép. A Szent István Bazilika. És rájöttem, hogy nagyon szép Róma, csodálatos a Szent Péter Bazilika, de valahogy mégis... Nekem a világ legszebb temploma mégiscsak a Szent István Bazilika és az esztergomi bazilika. Meg a Teréz-templom. Meg a Szent Imre. És ettől olyan jó kedvem lett, hogy szinte hetykén sétáltam végig a hídon már, hogy az 2010-es utolsó római sonkás pizzámat elfogyasszam.
A délutánt a szobámban töltöttem, még befejeztem a pakolást, összetakarítottam a konyhában, jót röhögtünk a szobába benyitó román takarítónőkkel, akik azt hitték már üres a szoba. És közben figyeltem a Via Giulián kibontakozó kosztümös filmforgatást. Ahol roppant nagy lendülettel forgattak újra és újra egy jelenetet, amint egy nagy tömeg nő között egy férfi egy esküvői ruhabolt kirakatához próbál odaférkőzni. Meg katonák is masíroztak. Gondoltam is, szép leszek, amint majd a háttérben Zöld Bömbimmel (nagy zöld bőröndöm) elgurulok. Lehet, hogy furcsa, de már nem akartam sehová se menni, csak kapkodásnak éreztem volna, állandóan figyelve az órát, hogy mikor kell indulni. Aztán az a perc is eljött. A kalapot a fejembe nyomtam, összeszedelődzködtem és annak tudatában, megnyugodva, hogy a szokásoknak megfelelően eljártam a Trevi-kútnál, fél hét tájban kiléptem a Via Giuliára és elindultam egy hosszú útra.
