2011. november 1., kedd. Négy csodaszép nap után visszafelé úton Varsóból Bécsbe. Határozottan alakul, tetszik, magamban fogalmazgatom a lengyel mondatokat Neki, Karolinának. Szombaton, mikor beérkezett a vonatom, a peronon futott felém, megölelt, Sebastian és Kuba pedig somolyogva a háttérből figyeltek. Rengeteg élmény, felsorolhatatlan szinte. Persze Varsó nem Bécs, nem is Budapest, a háború elsodorta a várost, a kommunizmus pedig a maga szürke egyhangúságával építette újjá – a legbelsőbb óváros kivételével, annak rendesen megadták a módját. És mindezt visszaadhatatlanul széppé teszi Karolina lénye, az a mosolygós kirobbanó energiája.
A Keynongassei Hálaadás partyn, tavaly, 2010. november 27-én, egy szombati napon, a némileg túl sok Zubrówka után tapasztalhattam meg ezt először, miközben azt a furcsa uborkalét ittuk. Ott ült velem szemben, és rögtön egy hullámhosszon voltunk, hiába a német közvetítőnyelv, amelyen nehezen fejezem ki magam, mégis csak az életteli nevetésre emlékszem – no és persze az a kis barna folt is emlékeztet a csuklómon, amit akkor szereztem, mikor tánc közben elestünk.
Aztán amikor március 12-én, egy másik szombati napon Zielóna Górában a buszpályaudvaron, ahogy nagy mosolyával várt, a kis lengyel zászlót lobogtatva, azt a pillanatot különösen a szívembe zártam, a zászlót pedig nem véletlenül tartom azóta is nagy becsben. És persze aznap este a buliban, ha nem is egy szándékos, hanem az ostoba üvegezés közben elcsattant csók… És másnap Nowogród Bobrzanskiban a családja, az „international ketchup”, ahogy Agata franciául magyaráz, én angolul válaszolok, Karolina németül-lengyelül fordít, Sebastian pedig angolul segít. És ahogy elpirul, ahogy átadom a születésnapi ajándékát… És ahogy lelkemre köti, hogy jegyezzem meg a legfontosabb lengyel mondatot: Kocham cie!
Aztán a hosszú szünet, én Rómában, ő Konstanzban, és végre szeptemberben Budapesten újra találkozni. Fáradtak voltunk, túl gyors tempót diktáltam, mindent meg akartam mutatni a városból, és keveset magamból. És mégis az este, amikor ismét tovább gazdagította a lengyeltudásomat olyan fontos kifejezésekkel, minthogy Podobasz mi sie vagy To dla mnie bardzo ważna. No és persze Jak tatus… (Igaz ez utóbbi Sebastian volt azt hiszem, na persze, jellemző)
És tudom, vagy legalábbis biztosnak érzem, ahogy imponál neki a lengyel tudásom gyarapodása. Először Pesten láttam a szemében ezt, amikor egy egész egyszerű kérdőmondatot sikerült magamtól összeszedni a zsúfolt otthoni liftben: Masz klaustrofobie? Most Varsóban ő is, és Sebastian is mondták – minden egyes alkalommal jobb és jobb a kiejtésem, a tudásom.
Azt is látom, ahogy a bizonyos fokú lazaságom is tetszik neki, ahogy ki is mondta: olyan egyszerű a dolga velem: meghív Varsóba, és én már másnap meg is veszem a jegyet. Persze ezzel magamat is sikerül meglepnem, pár éve még biztos hatszor átgondoltam volna, apáékkal ötször átbeszélem, stb., de tavaly Bécs óta kinyílt a világ ilyen szempontból a sok utazás miatt. „Csupán” két akadály van már: pénz és idő. És a jövőben ezek lehetnek a legnagyobb ellenségeim.
Visszakanyarodva Varsóba – mármint képletesen, a vonatom már a lengyel-cseh határ felé közeledik. Szombat este elég egyértelművé vált néhány dolog. Persze nem óriási dolgok ezek, inkább megerősítések. Magda már szinte nem hűvös volt velem, hanem inkább fagyos, a két lépés távolság helyett legalább volt az öt is, ha nem több. Persze lehet feszélyezte a barátnője jelenléte, vasárnap eljött velünk a királyi palotába, akkor kicsit nyíltabb volt, de akkor is az udvarias „hogy vagyunk, mi van velünk” szinten belül mozogtunk. Igaz nem tudom mire számítottam.
A másik, hogy még felkeltem a lányok érdeklődését. Legalábbis Olán éreztem ezt, igaz elég rendesen el volt készülve a csaj, de azt hiszem ez akkor is mondható már a nyomulás szintjének. A házibuli részén elég sokat jött velem beszélni, a buliban állandóan engem keresett táncra, arról nem is beszélve, hogy a barátnője, Marta is rálökött tánc közben, szerintem susogtak ezek valamit a hátam mögött. Ezzel csak egy baj van: hogy nem Karolina volt az, ugyanis ők elkanyarodtak és máshol kötöttek ki Sebastianékkal.
Hétfőn viszont a nap nagy részét kettesben töltöttük Karolinával. A Łazienki Parkban való séta minden szempontból jól sikerült: sikerült vicceket csinálnom, megnevettetnem őt. Arról nem is beszélve, hogy maga a hely szelleme is olyan. A csodaszép park, az őszi színekben pompázó fákkal, lehet nyálasan hangzik, de tényleg romantikus – azt hiszem feliratkozott a lánykérő helyek képzeletbeli listájára. A magánéleti kérdéseket kerültem, miután Budapesten kiderült számára, hogy mit éreztem Magda iránt (hmmm akaratlanul múlt időt írtam…), nem akartam ezt feszegetni, de egy-egy érintés, egy fickós mosoly azért ott volt, bár se pro, se kontra visszajelzések nem nagyon érkeztek.
És aztán ma a búcsú, ahogy erősen magához ölelt, persze lehet megint csak belemagyarázom, nem tudom. Csak rettegek, hogy megint elszalasztom az alkalmat, ahogy olyan sokszor tettem. Attól már sokkal kevésbé rettegek, hogy elutasítanak. Az alkalom elszalasztása már sokkal jobban bántana.
Persze mindig kérdés a hogyan tovább. Nagyon ígérte magát januárra Bécsbe, remélem összejön, persze nem egyedül jönne, de még így is ott lenne egy újabb esély. November 27-én lesz egy éve amúgy, hogy megismertem, arra gondoltam egy videóra elegendő kép már összegyűlt, ma kiderült, hogy van egy kedvenc száma, ami pont Bécshez kötődik, mert akkor hallotta először (Coma – Feel free the music vagy valami hasonló a címe), tehát egy kedves kis videót a zenével háttérben össze tudnék már dobni. (Az ötlet persze onnan is jött, hogy ma Magda Nickje egy videóüzenetben köszöntötte születésnapján Szczesznyt Facebookon… annyira jellemzően Nick, annyira egyszerű és nagyszerű).
Szóval vannak alkalmak, lehetőségek, pillanatok – kérdés meg tudom, meg tudjuk-e ragadni őket, vagy megint elfutnak a semmibe?
Határon vagyunk – képletesen és szó szerint is. Ahogy elhagyom most a lengyel földet újra, Csehország irányába, úgy tekintek előre a jövőbe, fogalmazgatom a lengyel mondatokat magamban Neki, és próbálom megragadni a pillanatokat, a lehetőségeket, az alkalmakat. Hogy egy nap a fülébe súghassam: Kocham cie!
