A Via Giulia kockakövein zöttyögött végig Zöld Bömbim fél 7 tájban, hogy aztán a 8-as villamos vonalát elérjem (oh drága 8-as villamos, amikor valamelyik nap eltévedtem a Centro Istorico ezernyi sikátora közt, ő volt a világítótorony, ami útba igazított). Persze tömeg, én meg persze böhöm nagy táskával, de eljutottam a Stazione Trasteveréig. A pénztárak zárva, csak automaták voltak, nekem meg persze csak 20 eurósom a 8 eurós jegyre. Jegyet kiköpte a masina, én meg naivan vártam a visszajárót. Aztán kiköpött még egy jegyet. Mondom erről nem volt szó, és hol a visszajáróm egyébként is. És mi ez a másik jegy? Ricevuto al Bigletteria di Trenitalia...Ok, akkor azt is árulják el, hol van a Trenitalia legközelebbi pénztára, mert nem óhajtom 12 euróval támogatni az olasz államvasútakat. Mindegy, majd megoldjuk. Vágány, binerio 5 - Aeroporto. Helyben vagyunk. Hanna szavai visszhangzanak a fülemben: "És mielőtt felszállsz a vonatra, ne felejtsd el érvényesíteni a jegyedet. Ilyen kis sárga gépek a peron végén." Sárga vackok? Hol? Sehol... Akkor megint előszedem olasz (nem-) tudásomat: Scusi...dove posso validare mio biglietto? kérdezem a legközelebb álló szimpatikus embertől. Lent az aluljáróban, az a yellow izé. Oké, Zöld Bömbivel le az aluljáróba vissza, érvényesít, lelkes német diáklány-csapat, Sorry do you speak english? I do, und deutsch auch, ez nem hatja meg, angolul folytatja, igen azt hiszem ezt a jegyet is kell érvényesíteni ott abban a sárga izében, válaszolom, továbbadva utazók generációjáról-generációjára eme bölcsességet.
Zöld Bömbimmel visszakapaszkodtam a peronokhoz, hamarosan feltűnt a 19.20-as vonat, egy gyors búcsúpillantás a Roma-Trastevere vasútállomás-táblára, egy utolsó szalmaszál, amivel még kapaszkodom ebbe a gyönyörű városba. Percen belül már a vonaton, persze tömeg, de legalább szinte röpített a repülőtér felé. És igen Tominak megint igaza van, mit paráztam, rohadt nagy betűkkel ki van írva, hogy Terminal 3 Partenza arrafelé. De előbb Trenitalia pénztár. Két ablak van nyitva. Egyiknél csapat meghatározhatatlan nációjú tinisrác, iszonyatosan nem bírják megértetni magukat, másiknál meghatározhatatlan nációjú nénike, iszonyatosan nem bírja megértetni magát. Én meg üvöltöttem belülről, hogy hélló nekem indul a gépem kérem, nekem erre nincs időm, de a 12 eurómat szeretném megszerezni. Fiúcsapat el, én meg boldogan hajtom be az olasz államvasúton jogos jussomat. És utána repülök a Terminál 3-ba, hogy aztán repülhessek Budapestre. Keresem a check-int, persze sejthettem volna, hogy a fapadosokat a legeldugottabb hely mögötti hátsó folyosóra rakják be. A sor még nem volt hosszú, amint beálltam, utána 2 perccel már az volt. (Hmmm újabb vonat érkezett?) Előttem egy nő Geronazzo Mária-ajkakkal, Melanie Griffith szétplasztikázott testével. Mögöttem türelmetlen család. Check-inesek sehol. Sor nő. 20.15. Check-in még mindig sehol, pedig már elvileg idő van. 20.25. Ebből megint késés lesz. Göndör szőke olasz kislány egyenruhában, ez lesz ő. EGYEDÜL? Ennyi emberre??? Megint késés lesz. Lassan haladtunk a sorral, persze ezer probléma, egyik kezével telefonál, másikkal útlevelet ellenőriz, a harmadikkal gesztikulál, a negyedikkel a bőröndre ragasztja rá az úticél-jelzést. Ez tuti késésre játszik.
D Gate 08. Hol van. Türelmetlen család mögöttem türelmetlenül keresi, én türelmesebben és meg is találom. Türelem Gate-t terem. Öv le, laptop ki, biztonság olasz módra. Kavarodás. Öt utasra egy rendőr, és még hogy a Ferihegy nem biztonságos. Kalapom nem fér be az X-raybe, őr megvizsgálja, most komolyan ebbe hol fér bele egy 30 centis penge? vagy egy kattogó bomba? Mindegy... Ja meg a laptopot külön kell másik ládikában átküldeni, kavarodás. Napszemüvegem kiesett a ládikából a biztonsági ketyere belsejében, ázsiai srác ládikája tolja ki. (ládika = műanyag kosár, amibe beleteszed a biztonsági ellenőrzésre a cuccaidat) Nem, azt ne add oda a biztonságiaknak az az enyém. Közben laptop is megérkezik. Úristen, ha most egy cuccom sem veszett el, akkor az csakis a hely szellemének köszönhető (Róma, az Angyalok vigyáznak ránk).
Minden egyben, pénztárca, mobil, kulcs, laptop, szemüveg, kalap, öv, én, fejem a helyén, a szívem az kicsit Rómában maradt. 08-as kapu a boardinghoz. Hosszú-hosszú téren kellett áthaladni. A 08-asra Alitalia van bejegyezve, szerencsére a kijelzők útbaigazítanak, hogy tévedés áldozatai lettünk 09-es kapu, ezen már ne akadjunk fel, olasz mentalitás, na. Ebből tuti késés lesz. 21.45. fél óra, kezdődne a beszállás, megérkezik a göndör szőke, Úrég, akkor most ki check-inel a többiekkel, mert hogy ennyi idő alatt nem zavarta le azt a sort, az is zicher. 21.55. Kaput még nem nyitják, ebből késés lesz. Aztán mégis...Megint az első 10-ben szállok fel, ekkora mocsok mázlistát, megint ablak mellé kerülök. Teli van a gép, mellettem egy fiatal párocska ül, gyanúsan másodszor utaznak repülővel, mert engem kérdeznek, mint szakavatottat, ami vicces, mert csak egy oda-vissza repülőúttal vagyok vorban hozzájuk képest. Türelmetlen család is felszáll utolsóként. Ajtó becsuk, 22.10. szinte hihetetlen, mégse lesz késés?... Kapitány üdvözöl minket, stewardess is, mindjárt jön a bemutató hogy hány vészkijárat van, ettől a csinos stewardesstől még meg is nézem. Nem... Végigröhögöm... Ahogy a Tamás nevű steward is, a gép eleje dől a röhögéstől, mert egyrészt úgy tűnik senki nem látott még stewardot mutogatni, Tamás steward pedig lehet még sosem mutogatott, mert két vészkijárat mutogatás közben beleprüszköl a nevetéstől.
Oh, lassan indulunk. Lassan. Nagyon lassan. Mi a ménkűt állunk már itt 10 perce? Kapitány szól a nagyérdeműhöz: (oh remélem nem a Vezúv tört ki, hatalmas hamufelhőt prüszkölve...) "...konkrétan a kistraktor hiányzik, ami kitol minket a kifutópályára..."
Konkrét kistraktor 5 perc múlva érkezett meg, tolt ki minket kifutópályára, ahol még 10 percet vártunk, míg végre sorra kerültünk, kb. 22.45-kor fel is szálltunk, ez tuti késés lesz. És akkor alattunk ott van... Éjszakai fényeiben ez a csoda... Róma. Kit érdekel a késés? Haza se akarok menni...
Aztán eltűnik, csak néhol városkák, falvak fényei mutatják fáklyaként az utat. Aztán nagy sötétség, Adriai-tenger. Aztán egyenes vonalú fénysávok, horvát tengerpart. Aztán szinte észre se vesszük: "...Megkezdjük a süllyedést..." Alattunk látszanak már a házak fényei jól kivehetően, az autók, Ferihegy, itthon vagyok. Éjfél, 5 percet (se) késett. Zöld Bömbim is épségben megérkezett, ezúttal nem váltották meg egyik lábától sem, és Édesanyáék. Jó itthon lenni. És anyu hajnali egykor csinál nekem pitát. A világ legjobb Anyuja, a világ legjobb pitája - kb. 13 óra óta, az utolsó Prosciutto crudo pizzám óta az első falat. És viccesen gyors pakolás. Hajnali háromnegyed 3-kor ágybaszédülés. Szemem lecsuktam és máris nyitottam ki, fél 6. Pörögnek az események, hűtőből kaja elpakolása, öltözés, 2 hét után végre kakaó, iszonyat nehéz táska, plusz laptop, ez haláli lesz.
De legalább a Keletiig kocsival. És Gianni Morandi, amit 1,5 napja pár méterre a Piazza del Popolótól vettem, egyszerre van már nagyon távol, és egyszerre még mintha ott is lennék. De ez most a Keleti Pályaudvar, a Balkán kapuja. És fennállásom legrövidebb magyarországi tartózkodása (ha nem vesszük figyelembe azt, amikor a '90-es években Apával a Zemplénben kirándulva szlalomoztam a magyar-szlovák határkövek között a Nagy-Milicen). És rohan a RailJet, Tatabánya-Győr-Hegyeshalom. Közben telefonok, míg még magyar földön vagyok, meg Győrből Móninak sms, aki most a barátokat jelképezi, hogy hiányoznak, és mind eszembe jutnak, de most a győri pályaudvarról épp Móni.
És aztán elkezd esni... Ez így még szebb lesz, dög nehéz csomag, eső, ismeretlen város... És Miedlingnél az angol turistacsapat, aki felállítani a fél kocsit, hogy ez az ő helyük, majd valaki felvilágosítja őket, hogy ez a vonat nem Budapestre megy, hanem onnan jön. De legalább késünk miattuk 10 percet. És Wien - Westbahnhof., 10.18. Leszállok. Épp magyarul mondják be a vonat továbbindulását. Európa. És jön szembe velem egy csadoros nő, csak a szeme látszik. Kelet. Ez itt Bécs. Megérkeztem.
