Vasárnap hónap utolsó vasárnapja volt, ez azt jelenti itt Rómában, hogy a Vatikáni Múzeum látogatása ingyenes. Ez pedig azt jelenti, hogy akkora sor kanyarog, mint ide Hajdúhadháza. De én, az ELTE BTK hőskorában nevelkedett leleményes hallgató beálltam a sorba, mit nekem ez a kis tömeg egy kora újkoros kurzusjelentkezéses tömegpankrációhoz képest. 1,5 óra alatt simán be is jutottam, ez az idő is módfelett gyorsan telt, miután szóba elegyedtem a mellettem álldogáló koreai sráccal, aki a kedvemért inkább Antonionak nevezte magát, mert koreaiul valami Sünszen, Sunzen, Sunjen vagy mi a neve szegénynek. Egy vicces olasz-angol keverék nyelven beszélgettünk, mert állítása szerint angolul kicsit, olaszul jobban tud... Hát nem tudom, szerintem egyiket kevésbé beszélte mint a másikat, legalábbis olaszból még a múlt időt sem ismerte. Mindenesetre kedélyesen elbeszélgettünk tanulmányainkról (ő teológiát végzett Szöulban és most folytatja Rómában), illetve a szöuli olimpiáról és a 2002-es koreai-japán VB-ről is beszélgettünk. Közben egy kínai és indiai árus összebalhézott, a kínai nő elkezdte ütlegelni az indiai férfit, ennek úgy azért a Vatikán falainak árnyékában volt némi multikulturális ijesztő élménye... Egyébként borzasztóak ezek a mozgó bóvliárusok, kifejezetten az indiaiak, a Trevi-kútnál pl. percenként ugrott rád legalább három: rózsát akart eladni a nevemben a mellettem ülő holland lánynak, aztán le akart minket pénzért fényképezni, utána egy harmadik legyezőt akart eladni valakinek, a negyedik (vagy ugyanaz mint az első, megállapíthatatlan) fényképállványokkal üzletelt, stb. Én türelmes ember vagyok, de néha elgondolkoztam, hogy segítek a hevesebb vérmérsékletű, pl. spanyol turistáknak egyet-kettőt belefojtani a Trevi-kútba...
Antonióval beszélgetve az olasz-magyar keverék nyelven tényleg hirtelen már bent is voltunk a Múzeumban. Mondjuk itt a szép az volt, amikor 1,5-2 óra sorbanállás után félreállították az embereket, akiknek túl rövid volt a sortjuk, vagy ujjatlan felső volt rajtuk és nem volt kendőjük. Ez persze bosszúság, de én is aznap reggel tíz percet matattam a tükör előtt, hogy jó lesz-e az aznapi öltözék, mert ennyit azért sejthet az ember, hogy a Vatikánba azért mégse megy akárhogy az ember...
Szerencsére Bak tanárnő útmutatásának megfelelően nem rohantam egyből a Sixtusi kápolna felé, hanem mindig a hosszabb múzeumi útvonal felé tértem ki. A Vatikáni Múzeum egy csoda, ezt most le kell szögezni. Messze-messze-messze megéri a 15 eurós kemény belépődíjat, de így ingyen aztán pedig egy szó, annyi panaszom sem lehet.
Először is a Pius-féle Szoborcsarnokba léptem be, ahol régi antik szobrok, császárportrék és császári rokonok mellszobrai mellett Isten és egyéb mitológiai alakok voltak márványból faragva. Szívem szerint persze mindről készítettem volna fotót, de így is igyekeztem néhány érdekesebbet felvételezni. Ezután a Kelemen-féle múzeumi rész következett, itt hihetetlen gyönyörű, aprólékos gonddal megfaragott, egész történeteket megjelenítő szarkofág-maradványok voltak kiállítva és persze a Laokoón-szoborcsoport is.
Ezután következett a galériák hosszú folyosója, először a szobrokkal teli Galleria dei Candelabri, ahol az Epheszoszi Artemisz szobor másolatát is őrzik. Ezt követte a Raffaello tanítványai által tervezett hatalmas faliszőnyegeket őrző galéria, egyik oldalon Újszövetségi, másik oldalon pedig VIII. Orbán (Maffeo Barberini) pápa életéből vett jeleneteket ábrázoló szőnyegcsodákkal. Itt a szegény teremőrök kissé idegbetegen, de már csak lemondóan ordibálták a hömpölygő tömegnek, hogy "NO FLASH!!!", mert ugye állományvédelem... Ezt követte a Galleria delle Carte Geografica, ahol az olasz csizma különböző tájegységeit festette meg apró részletességgel falfestmények formájában a 16. században Antonio Danti, Velencétől le egészen Szicíliáig. Korabinszkys kollegáknak kötelező.http://blog.hu/admin/blogs/144984
Innen kevésbé jelentős, de nem kevésbé gyönyörű termeken keresztül jutottunk el a Sobieski-teremig, ahol először dobbant meg igazán a szívem, hiszen a hatalmas festmény Sobieski III. János lengyel király 1683-as nagy diadalát ábrázolja a török felett Bécs falainál, ami ugye a magyar történelem szempontjából sem mellékes, mert az ezt követő hadi események, főleg a menekülő török felett aratott párkányi győzelem adták meg a kezdő lökést a török Magyarországról való kiűzéséhez. Innen hamarosan eljutottunk II. Gyula pápa lakosztályáig, amelyeket Raffaello Stanzái díszítenek, köztük a híres Athéni iskola, amit egyszerűen nem akartam elhinni, hogy saját szememmel láthatok. Döbbenetes élmény volt ott állni, az addigi kultúrsokk ott kezdett vé
gleg elterebélyesedni rajtam.
A Borgia-lakosztályban, a híres-hírhedt Lucrezia és Cesare Borgia papájának, VI. Sándor pápának a szobáiban kortárs vallási tárgyú képzőművészeti alkotások kaptak helyet. Ez utóbbiak számomra (mi tévő legyek, nem áll hozzám közel a kortárs művészet, na...) nem voltak különösebben érdekesek, de a pápai lakosztály, a mennyezeti kialakítása, festményei még mindig lenyűgözőek voltak. Innen hamarosan elértük a hömpölygő tömeggel együtt a Sixtusi-kápolnát. Valami irdatlan tömeg volt benne, állandó morajlás, amit csak a vatikáni őrség ütemes, Silenzio! Silenzio! No photo! Silenzio! Silenzio! kiáltozása tört meg, mert hogy ugye szent hely és illenék illendően viselkedni...
A Sixtusi-kápolna, a Vatikán féltett gyöngyszeme persze megteszi az emberre a hatását. Michelangelo Utolsó ítéletét elnézve önkéntelenül is a Hiszekegy sorai jutottak eszembe, és visszhangoztak bennem: "...eljön ítélni élőket és holtakat, s országának nem lesz vége". A mennyezeti freskón pedig önkéntelenül is újra és újra a Teremtés pillanatára terelődött az ember szeme, Ádám és Isten ujjának távolodó képére. Az ember persze alig tud betelni e csodával, és csak nagyot sóhajtva tud kilépni a kápolnából, sokkal erősebben remélve, hogy visszatérhet Rómába, mint például azt a Trevi-kútnál érzi az indiai bóvlisok között...
Innen ismét hosszú folyosón vezet ki az út, a Vatikáni Könyvtár mentén. Magyarként azért megilletődik az ember, amikor kb. 17. századi térképen meglátja a Dunát és Budát, igaz török zászló leng felette, vagy pár teremmel arrébb jön szembe a rézkarcról jól ismert jelenet, amint II. József fogadja VI. Pius pápát Bécs határában, vagy II. József római látogatása a pápánál. (Hóna alatt ott a kalap, hiába na, Kalapos Király).
És amikor az ember kilép a Múzeum hűvöséből a római forróságba, valójában nem csak a nagy meleg, hanem a hihetetlen mennyiségű élmény, a látottak elképzelhetetlensége vágja fejbe, hogy tényleg látta. Én is így voltam vele, és most is így vagyok vele. Amikor bent a II. Józsefről készült festményeket megláttam, akkor már a hitetlenkedéssel vegyített ámulat őrült kultúrsokkos vigyorgása ült ki arcomra, és legszívesebben ugráltam volna, ahogy az Athéni iskola láttán is majdnem elkezdtem tapsikolni. Ami azért vicces látvány lett volna egy 192 centis 26 éves sráctól:) Ráadásul nemcsak az élményekkel lettem gazdagabb, hanem vettem két puzzlet nővéreim családjának, az egyiken a Sixtusi kápolna mennyezeti freskója, a másikon az Athéni iskola van, sőt sikerült szereznem két vatikáni 50 centest is, rajta XVI. Benedek pápa arcképével, egyiket Marcinak, másikat magamnak.
Ilyen volt hát július utolsó vasárnapja, a hatalmas élménytől és a nagy melegtől kábultan tévelyegtem haza, ahol fantasztikus szalámis tojásrántottát és friss kiwis-banános-barackos-eperjoghurtos gyümölcssalátát rittyentettem magamnak.
