Út a valamibe

Vasárnap hónap utolsó vasárnapja volt, ez azt jelenti itt Rómában, hogy a Vatikáni Múzeum látogatása ingyenes. Ez pedig azt jelenti, hogy akkora sor kanyarog, mint ide Hajdúhadháza. De én, az ELTE BTK hőskorában nevelkedett leleményes hallgató beálltam a sorba, mit nekem ez a kis tömeg egy kora újkoros kurzusjelentkezéses tömegpankrációhoz képest. 1,5 óra alatt simán be is jutottam, ez az idő is módfelett gyorsan telt, miután szóba elegyedtem a mellettem álldogáló koreai sráccal, aki a kedvemért inkább Antonionak nevezte magát, mert koreaiul valami Sünszen, Sunzen, Sunjen vagy mi a neve szegénynek. Egy vicces olasz-angol keverék nyelven beszélgettünk, mert állítása szerint angolul kicsit, olaszul jobban tud... Hát nem tudom, szerintem egyiket kevésbé beszélte mint a másikat, legalábbis olaszból még a múlt időt sem ismerte. Mindenesetre kedélyesen elbeszélgettünk tanulmányainkról (ő teológiát végzett Szöulban és most folytatja Rómában), illetve a szöuli olimpiáról és a 2002-es koreai-japán VB-ről is beszélgettünk.  Közben egy kínai és indiai árus összebalhézott, a kínai nő elkezdte ütlegelni az indiai férfit, ennek úgy azért a Vatikán falainak árnyékában volt némi multikulturális ijesztő élménye... Egyébként borzasztóak ezek a mozgó bóvliárusok, kifejezetten az indiaiak, a Trevi-kútnál pl. percenként ugrott rád legalább három: rózsát akart eladni a nevemben a mellettem ülő holland lánynak, aztán le akart minket pénzért fényképezni, utána egy harmadik legyezőt akart eladni valakinek, a negyedik (vagy ugyanaz mint az első, megállapíthatatlan) fényképállványokkal üzletelt, stb. Én türelmes ember vagyok, de néha elgondolkoztam, hogy segítek a hevesebb vérmérsékletű, pl. spanyol turistáknak egyet-kettőt belefojtani a Trevi-kútba...

Antonióval beszélgetve az olasz-magyar keverék nyelven tényleg hirtelen már bent is voltunk a Múzeumban. Mondjuk itt a szép az volt, amikor 1,5-2 óra sorbanállás után félreállították az embereket, akiknek túl rövid volt a sortjuk, vagy ujjatlan felső volt rajtuk és nem volt kendőjük. Ez persze bosszúság, de én is aznap reggel tíz percet matattam a tükör előtt, hogy jó lesz-e az aznapi öltözék, mert ennyit azért sejthet az ember, hogy a Vatikánba azért mégse megy akárhogy az ember...

Szerencsére Bak tanárnő útmutatásának megfelelően nem rohantam egyből a Sixtusi kápolna felé, hanem mindig a hosszabb múzeumi útvonal felé tértem ki. A Vatikáni Múzeum egy csoda, ezt most le kell szögezni. Messze-messze-messze megéri a 15 eurós kemény belépődíjat, de így ingyen aztán pedig egy szó, annyi panaszom sem lehet.

Először is a Pius-féle Szoborcsarnokba léptem be, ahol régi antik szobrok, császárportrék és császári rokonok mellszobrai mellett Isten és egyéb mitológiai alakok voltak márványból faragva. Szívem szerint persze mindről készítettem volna fotót, de így is igyekeztem néhány érdekesebbet felvételezni. Ezután a Kelemen-féle múzeumi rész következett, itt hihetetlen gyönyörű, aprólékos gonddal megfaragott, egész történeteket megjelenítő szarkofág-maradványok voltak kiállítva és persze a Laokoón-szoborcsoport is.

Ezután következett a galériák hosszú folyosója, először a szobrokkal teli Galleria dei Candelabri, ahol az Epheszoszi Artemisz szobor másolatát is őrzik. Ezt követte a Raffaello tanítványai által tervezett hatalmas faliszőnyegeket őrző galéria, egyik oldalon Újszövetségi, másik oldalon pedig VIII. Orbán (Maffeo Barberini) pápa életéből vett jeleneteket ábrázoló szőnyegcsodákkal. Itt a szegény teremőrök kissé idegbetegen, de már csak lemondóan ordibálták a hömpölygő tömegnek, hogy "NO FLASH!!!", mert ugye állományvédelem... Ezt követte a Galleria delle Carte Geografica, ahol az olasz csizma különböző tájegységeit festette meg apró részletességgel falfestmények formájában a 16. században Antonio Danti, Velencétől le egészen Szicíliáig. Korabinszkys kollegáknak kötelező.http://blog.hu/admin/blogs/144984

Innen kevésbé jelentős, de nem kevésbé gyönyörű termeken keresztül jutottunk el a Sobieski-teremig, ahol először dobbant meg igazán a szívem, hiszen a hatalmas festmény Sobieski III. János lengyel király 1683-as nagy diadalát ábrázolja a török felett Bécs falainál, ami ugye a magyar történelem szempontjából sem mellékes, mert az ezt követő hadi események, főleg a menekülő török felett aratott párkányi győzelem adták meg a kezdő lökést a török Magyarországról való kiűzéséhez. Innen hamarosan eljutottunk II. Gyula pápa lakosztályáig, amelyeket Raffaello Stanzái díszítenek, köztük a híres Athéni iskola, amit egyszerűen nem akartam elhinni, hogy saját szememmel láthatok. Döbbenetes élmény volt ott állni, az addigi kultúrsokk ott kezdett végleg elterebélyesedni rajtam.

A Borgia-lakosztályban, a híres-hírhedt Lucrezia és Cesare Borgia papájának, VI. Sándor pápának a szobáiban kortárs vallási tárgyú képzőművészeti alkotások kaptak helyet. Ez utóbbiak számomra (mi tévő legyek, nem áll hozzám közel a kortárs művészet, na...) nem voltak különösebben érdekesek, de a pápai lakosztály, a mennyezeti kialakítása, festményei még mindig lenyűgözőek voltak. Innen hamarosan elértük a hömpölygő tömeggel együtt a Sixtusi-kápolnát. Valami irdatlan tömeg volt benne, állandó morajlás, amit csak a vatikáni őrség ütemes, Silenzio! Silenzio! No photo! Silenzio! Silenzio! kiáltozása tört meg, mert hogy ugye szent hely és illenék illendően viselkedni...

A Sixtusi-kápolna, a Vatikán féltett gyöngyszeme persze megteszi az emberre a hatását. Michelangelo Utolsó ítéletét elnézve önkéntelenül is a Hiszekegy sorai jutottak eszembe, és visszhangoztak bennem: "...eljön ítélni élőket és holtakat, s országának nem lesz vége". A mennyezeti freskón pedig önkéntelenül is újra és újra a Teremtés pillanatára terelődött az ember szeme, Ádám és Isten ujjának távolodó képére. Az ember persze alig tud betelni e csodával, és csak nagyot sóhajtva tud kilépni a kápolnából, sokkal erősebben remélve, hogy visszatérhet Rómába, mint például azt a Trevi-kútnál érzi az indiai bóvlisok között...

Innen ismét hosszú folyosón vezet ki az út, a Vatikáni Könyvtár mentén. Magyarként azért megilletődik az ember, amikor kb. 17. századi térképen meglátja a Dunát és Budát, igaz török zászló leng felette, vagy pár teremmel arrébb jön szembe a rézkarcról jól ismert jelenet, amint II. József fogadja VI. Pius pápát Bécs határában, vagy II. József római látogatása a pápánál. (Hóna alatt ott a kalap, hiába na, Kalapos Király).

És amikor az ember kilép a Múzeum hűvöséből a római forróságba, valójában nem csak a nagy meleg, hanem a hihetetlen mennyiségű élmény, a látottak elképzelhetetlensége vágja fejbe, hogy tényleg látta. Én is így voltam vele, és most is így vagyok vele. Amikor bent a II. Józsefről készült festményeket megláttam, akkor már a hitetlenkedéssel vegyített ámulat őrült kultúrsokkos vigyorgása ült ki arcomra, és legszívesebben ugráltam volna, ahogy az Athéni iskola láttán is majdnem elkezdtem tapsikolni. Ami azért vicces látvány lett volna egy 192 centis 26 éves sráctól:) Ráadásul nemcsak az élményekkel lettem gazdagabb, hanem vettem két puzzlet nővéreim családjának, az egyiken a Sixtusi kápolna mennyezeti freskója, a másikon az Athéni iskola van, sőt sikerült szereznem két vatikáni 50 centest is, rajta XVI. Benedek pápa arcképével, egyiket Marcinak, másikat magamnak.

Ilyen volt hát július utolsó vasárnapja, a hatalmas élménytől és a nagy melegtől kábultan tévelyegtem haza, ahol fantasztikus szalámis tojásrántottát és friss kiwis-banános-barackos-eperjoghurtos gyümölcssalátát rittyentettem magamnak.

Kedden reggel szembenéztem a hetemmel, az RMA irattárával. Dolgoztam szorgosan, de nem éreztem, hogy egyről a kettőre jutok. Persze az elején ez így van. Az irattár-rendezés nagyon hasonlít a rendrakásra. Először szétszeded a kupacokat, ergó nagyobb rumli lesz, mint kezdetben, aztán szép lassan elkezdett összerakni az összetartózó dolgokat, kezd kialakulni egy rend. Persze ilyenkor is vannak idegörlő percek, amikor már polcra raktad szépen kb. 1986-ig, akkor előkerül egy rakat 1981. évi irat, és kb. fogalmad sincs hová tegyed, átrendezni, eltolni az egész addigit meg kicsit brutális lenne. Vagy ahogy Marcinak sikerült találóan megfogalmazzam: sajnos ez nem az Excel, ahová beszúrok még egy üres sort/oszlopot. Mondjuk legalább hangosan bosszankodhattam, mert az irattár egy félemeleti, félreeső részen van, és szinte senki sem nézett rám, csak Judit a franciaországi egyetemi tanulmányait olasz ösztöndíjjal kiegészítő salgótarjáni kedves szakmai gyakornoklányt, akitől pénteken még sütit is kaptam. Ezért nagyon hálás is voltam neki, mert aki ismer, tudja, hogy imádok dumálni, meg társaságban lenni, így Rómában ez a legnagyobb próbatételem, hogy egyedül vagyok...

Mindenesetre péntekre már nagyjából befejeztem a munkát, jövő hét elején még kicsit lesz mit matatni vele. És pénteken megtaláltam az egyik legviccesebb irattári leletet. Volt ott sok minden nem irattárba való dolog: cipők, gyerekjátékok, Kodály-portré, na de amikor a szekrény sarkában egy tövig leégett cigarettacsikket találsz, azért annak egy irattárban megvan a maga különös feelingje:)

Mivel általában fél hat - fél hétig dolgoztam, így estefelé vettem nyakamba a várost. Kedden a Largo da Torre Argentina mellett elsétálva, a Monumento di Vittorio Emmanuele hatalmas fehér tömegétől lenyűgözve a Colosseum és környékét néztem végig, hazafelé pedig egyszer csak kibukkantam az Il Gesúnál, minden jezsuita templom prototípusánál, mondanom sem kell, megható pillanat volt egyháztörténészként. És ezen a napon kezdtem el kifejleszteni azt a tudatos csereüzletes módszeremet (felbuzdulva a hétfő esti fülöp-szigeteki anya-lánya duetten), hogy párocskák környékén ülök le, állok meg és általában engem kérnek meg, hogy készítsek róluk fotót, én meg persze szívesen, csak ők is lőjenek el rólam egy fényképet cserébe. Így kedden pl. egy québeci házaspárral fotózkodtam kölcsönben.

Szerdán "templomos" nap volt. A Colosseum felé vettem az irányt, útközben megláttam, hogy nyitva van az Il Gesú, természetesen mentem be rögtön... Leírhatatlan hatás. A mennyezeti freskó és az aranyozás egyenetlen találkozása, a festés stílusából adódóan valóban olyan érzése van az embernek mintha lebegne a mennyezet felette. Valóban - ha a ma emberére ilyen hatást tesz (mert ahogy elnéztem a többi turistát, hasonlóan élték meg), akkor vajon micsoda hatása lehetett a 16-17. század emberére. Ez az igazi barokk, a győzedelmes katolicizmus:) Az ember ezután tényleg talán kicsit másképpen látja majd a levéltári forrásokat is. A hatás akkora volt, hogy még a tiltó jelzéssel sem törődve igyekeztem egy lesifotót készíteni a mennyezetről (Isten bocsássa meg e súlyos törvényszegésemet, dehát olyan szép volt, így is be voltam rezzenve, ilyenkor mindig a brassói Feketetemplom gumibotos biztonsági őrei jutnak eszembe, akik simán használják a fényképezők ellen a gumibotot...)

(ide most kép kívánkozna, de nem sikerül a feltöltés...)

Innen a Colosseum felé vettem az irányt, mert tudatosan kerestem egy templomot, a San Martin ai Montét, ezt már Pesten eldöntöttem, hogy lefényképezem Marcinak, mert szerdán szülinapja van, hát csak már ezért is megérdemli, hogy a nevét viselő egyik legrégibb római templomot lefotózzam neki. A Colosseumtól kicsit nehézkesen találtam meg, de végtére le is fotóztam, sőt még nyitva is volt, úgyhogy bementem, hát bent is...lélegzetelállító ez is, csak nem mertem fotózni, mert a helyi imaegylet lokálpatrióta hölgyei még esetleg meglincselnek, viszont alighanem sikerült nagyon ájtatos arcot vágjak, mert az egyik hölgy még rám is mosolygott, s egy halk buona sera-t is hozzám vágott. Innen a Santa Maria Maggiore felé vettem az irányt, itt pedig utamba esett egy Supermercato, ahol kenyeret és joghurtot vételeztem, a kenyeret iszonyatosan megszívtam, mert aranyárban adták 2,19 euróért... Ennyiért Pesten...na nem is folytatom... Sajnos a Santa Maria Maggiore már zárva volt, azt hiszem ha még lesz időm jövő héten, akkor visszamegyek.

Csütörtökön nem sikerült jól az ebédkészítésem (igen...instant tejberizst voltam képes elrontani), ezt kicsit megsínylette a gyomrom, így este nem mertem nekivágni a városnak, pedig "teres" napot terveztem, de ott ha nincs wc, akkor nekem végem... Végül este felé jobban lettem, akkor lesétáltam a Piazza Repubblicáig, megcsodáltam a kivilágított Monumentot, és hazafelé megtapasztaltam, hogy Rómában éjféltájt kezdődik az igazi élet, az amúgy közepesen népszerű Piazza de Campo Fiori csontig tele volt fiatalokkal... Ja és hazafelé vettem egy üveg Iceteat, az eladó elfelejtett (vagy nem akart) visszaadni 10 eurót, de minden olasz-latin tudásomat összeszedve sikeresen kivettem megérdemelt tízeurós jussomat:)

Péntek este ezért a Piazza Navona-Trevi-kút útvonal volt betervezve. Mivel azonban a Piazza Navona után rossz irányba indultam el, ezért a Spanyol lépcsőnél bukkantam ki hirtelen meglepetésemre...és onnan mentem el a Trevi-kúthoz, ahol 2x10 centet dobtam be, hátha... Három olyan hely, ahol tele fiatalokkal, igazi fiesta-hangulat uralkodik... Ének, zene, tánc (mondjuk ma a Sparban is elkezdett a szőlőspult előtt egy lány táncolni a hangszóróból jövő zenére), nagy hangulat. No és persze tömeg, és párok, és én meg egyedül mint a kisujjam...

Szombaton, azaz ma nem dolgoztam, hanem egy ellébecolt délelőttöt követően elindultam a Forum Romanumra. Csak aztán visszafordultam egy esernyőért, mert vészjósló felhők voltak az égen - az esernyőt délután majdnem napernyőnek használtam már aztán... római időjárás, nah:) A szokásos úton haladtam: Piazza Farnese - Corso Vittorio Emmanuele - Il Gesú - il Monumento di Vittorio Emmanuele. És előre megfontolt szándékkal vettem egy panama-kalapot magamnak:) Itt viszont végleg rá kellett döbbenjek, hogy bár nagyjából el tudom mondani olaszul, hogy mit szeretnék, vagy mi a bajom, sajnos őket már nem értem meg. Viszont ha olaszul szólok hozzájuk nagyon lelkesek lesznek, és lökik a dumát, amihez viszont nekem nincs meg még a szókincsem... Így az eladólány kedvesen rám mosolygott és inkább megkérdezte bárgyú tekintetemet látva, hogy váltsunk-e angolra?

Így már az újszerzeményi kalapomban érkeztem a Campidoglióra, Marcus Aurelius lovasszobrához. A Capitoliumi dombról pedig lélegzetelállító kilátás nyílt a Forum Romanumra egészen a Colosseumig. Innen lesétáltam a Forum Romanum egyik bejáratáig, kivártam a soromat, 12 euró, bemenetel és lélegzet eláll. Septimus Severus diadalíve, a Palatinus-domb, a Maxentius Bazilika, Titus diadalíve, és még órákig lehetne áradozni. Róma, az ókor világbirodalmának középpontja. Ennél talán többet nem is kell mondani.

A Palatinus dombról is gyönyörű kilátás nyílt a Campidoglio és a Monumento felé, másik irányban el egészen a Szent Péter Bazilikáig, megint más oldaláról pedig talán a legjobb rálátás a Colosseumra... A Palatinus persze leginkább egy kopár fennsík a Colosseum felé eső részén, és persze 14 óra körül jártam arra, és persze hogy hőguta kerülgetett, de több pozítivumot is megtapasztaltam: 1. jó hogy vettem panamakalapot, 2. még jobban becsülöm a friss, hűs vizet adó ivókutakat, 3. kezdek hozzábarnulni az olaszokhoz.

A napot a Colosseummal zártam, persze ez is monumentális épület, de valahogy annyira nem nyűgözött le mint a Forum. Lehet túl sok volt a meleg és az ókori rom, vagy csak többet vártam tőle? Persze tetszett, félre ne értsen senki, de nem volt bennem az a hűha érzés mint a Forumon...

Hazafelé bevásároltam, csináltam jó kis rizst vagdalthússal és ráolvasztott sajttal, holnapra pedig Vatikáni Múzeum...(Hónap utolsó vasárnapján ingyenes, ez az egyébként 15 eurós beugrót tekintve nem elhanyagolható információ...)

A kedves fogadtatás után az RMA-ban elhelyezkedtem kis lakosztályomban, fürdő, konyha és egy tágad 2 személyes szoba, benne én egyedül. Mikor végre magamhoz tértem, egyértelmű volt merre indulok... A Szt. Péter Bazilikát céloztam meg, el az Angyalvár mellett, végig a gyönyörű Via della Conciliazionén. És ott voltam...szinte hihetetlen volt ott állni, nem győztem betelni vele. Mater Ecclesiae.

A kapuban tarkaruhás svájci gárdisták hessegették el a bámészokat, a sirály békésen nézelődött a szobor tetejéről, amikor a harang elütötte a hetet. Mintha csak tudta volna, hogy annyira vágytam rá, hogy halljam a Szent Péter Bazilika harangjait egyszer az életben legalább egyszer megkondulni. Egy kedves fülöp-szigeteki anya-lánya párossal pedig kölcsönösen lefényképeztük egymást a Bazilika előtt.

Utána céltalanul bolyongtam a környéken, a Via Cola di Rienzón pedig megláttam a leghosszabb női combot eddigi életemben. A lány egy magassarkúval volt nálam magasabb, a combjai viszont valahol a mellkasom magasságában kezdődtek. Ha lett volna merszem, olyan képet kaptok most ide...És persze ehhez miniszoknyát (a legminibb fajtából) hordott...

Szerencsésen megtaláltam egy Spart is, skótosan megvettem a legolcsóbb 1,5 literes ásványvizet (miután botor módon egy utcai árusnál 3,5 euróért vettem egy félliteres őszibarackos Nestea-t...). Aztán hazafelé láttam meg, hogy a Római Magyar Akadémiától 2 percre is van egy Spar...

Így telt el az első este Rómában, hogy aztán elkövetkezzen a mai, első "munkanap", de erről majd holnap írok.

Ha tavaly nyáron, vagy még inkább ősszel (egy sikertelen pályázat után) valaki azt mondja, hogy idén eljutok Rómába, Bécsbe, Brnoba és Innsbruckba is, mindezt négy és fél hónapon belül...aligha hittem volna neki...

És mégis...áprilisban szinte pillanatokon belül állt össze a program, de még akkor is kételkedtem, hogy ez valóban megtörténhet. Talán mikor a srácokkal Badacsonytomajban voltunk alig 1,5 hete, akkor éreztem azt, hogy hamarosan tényleg itt lesz a Nagy Nap. A vízilabdázás, vízibicaj, sörözés, lángosozás, a VB-döntő, a borkóstoló már egy nagy búcsúparty volt számomra. Aztán múlt héten a rokonok végiglátogatása (nővéreim, a gyerekek, KeresztMagdi és Tánti, Józsiék) nem csupán gondolatelterelő volt a pakolás mellett... Szentimentális figuraként a 4,5 hónap számomra olyan lett, mintha örökre meg kellene válnom Budapesttől. A kertvárosi részek, anyu főztjének illatai, a képek még erősebbek lettek emiatt, ad absurdum talán még a BKV-t is elkezdtem kedvelni kicsit...

És persze a para a repülőút miatt. Nem is magától a repüléstől, hisz az érzésre emlékeztem, viszont 14 évvel ezelőtt, amikor kis lökött kamaszként nagymamámékkal Korfura mentem, az adminisztratív cuccokat (check-in, beszállás, stb.) ők intézték, én csak mentem utánuk (és fordítottam angolul az éttermi rendelést Nekik:) Emiatt nagyon paráztam, a csomagolás közben világjáró Tomit barátomat a legapróbb hülyeségekkel idegeltem, mit hová pakoljak, mi hány kilós súlykorlátozású, stb. Így ma nem kicsit voltam frusztrált, mikor megérkeztünk a Ferihegy 1-re. Tömeg, sor sehol, (sör meg pláne sehol), szegény Anyum még egy kis kaját akarna rám tukmálni, nehogy éhen haljak, Apu morog a tömeg miatt, Ági és a 3 gyerek meg még sehol, én meg már ülnék a gépre szívem szerint... De épp a belső frusztráltság miatt átléptem ezeken a külső feszültségeken, teljesen a check-in meg a boarding járt a fejemben... Annyira hogy egyszer csak a gépen találtam magam, ráadásul ablak mellett...! Csak két dolog zavart meg, na azt is magamnak köszönhettem persze: a biztonsági ellenőrzésnél borzasztóan zavart, hogy le kellett vennem az övemet, azon paráztam, le ne essen a gatyám a biztonságis nő előtt. Aztán meg amikor visszakaptam a cókmókomat, és pakoltam vissza gyorsan a kézipoggyászba őket, valahová nagyon elsúvasztottam a mobilomat, ami 5 perc múlva kezdett el hiányozni  a terminálban ücsörögve és én emiatt már végletekig kezdtem beparázni, hogy valahol elhagytam, mikor a laptoptáska egyik oldalzsebének az aljára szorulva ráleltem a telóra. De legalább nem csináltam olyat mint anno 12 évesen Korfun, amikor azt hittem az üvegfalra, hogy na ott lesz a fotocellás ajtó (és koppantam akkorát, hogy az összes várakozó rajtam röhögött).

Szóval mindezek után tényleg ott ültem a gépen, az ablak mellett, és jött az ismerős érzés...Gyomor föl, majd le, épp mint egy jobb OTIS liftben. És alattunk Budapest, a Duna, a Margitsziget, aztán hamarosan valami nagy kék, és Úristen, az ott a Tihanyi-félsziget, és akkor ott kell lennie valahol Badacsonytomajnak, ahol egy hete még a srácokkal őrültködtünk, és akkor arra meg Füred, ahol gyerekkoromban Mamával és Papával, és aztán velük az első repülőúton...és szentimentális a gyerek javíthatatlanul.

Aztán a Dráva, aztán a Száva, akkor ez már Horvátország...És akkor hamarosan a tengerpart, a dalmáciai szigetek, a valószínűtlenül kék Adria, és ezek a ViccAirnél komolyan ékszert és kölnit akarnak rámsózni, nem tudom hány láb magasságban? És az olasz part és máris megkezdik a süllyedést, gyomor fel, le, és a felhőkből előtűnő Appenninek... "Felhőkről lábat lógatunk, ezek mi vagyunk, a Szabadság vándorai..." Madártávlatból is tagadhatatlanul olasz városok, a fák lombjain már számolni lehet a leveleket, látni a fűszálakat...földetérés...

Csak ülök a helyemen, és nem hiszem el...Rómában...na jó a fiumicinói reptéren vagyok. Aztán a pörgés megint...csomagok felvétele hol? Megyek a tömeg után... Hol a csomag? Jaj ugye nem az enyém tűnik majd el... Így aztán nagy megnyugvás, mikor feltűnik a zöldszín bőrönd...oh a drága bajtárs...Na most légy okos Öcsi, vajon honnan indul az FR1 Reggionale Ferrovia? Piktogramok, jelzések kavalkádja, tömeg kis táblákkal, hogy kit várnak (oh engem senki? ott az a helyes szöszke...esetleg engem?).

Tassi? Tassi? Non, grazie, non devo...Ekkor végre megláttam egy turistabarát térképet a forgatagban, "Ön itt áll, a D épület mellett pedig indulnak a vonatok" D épület? Hol van itt olyan? Kétségbeesett körbenézés, túloldalt nagy D betű tűnik fel, éppen velem szemben, mellette gyanús építmény... Hoppá de itt ezer tassi, autó, robogó és utas kavarog, nekem ezen a Bábelen át kell keljek valahogy. Hogy is mondta BB? "Csak egyenesen, ne cikázzon" Egy életem, egy halálom, megpróbálom - működik, igaz, tényleg a lábamtól egy mm-re állnak meg, erre Hanna lelkileg felkészített. Ok, tanuljuk az olasz közlekedési morált.

Stazione Ferrovia, meg vagyok mentve! Ékes olaszommal meg is szerzem a hőn áhított jegyet a Trastevere állomásig, Évi unokatesóm biztos jót nevetne ha hallaná tanítványát élesben. Meg van a jegy, de melyik vágányról indul... Oh nem árt az a nyelvgyakorlás... Ott az a kedves nő (aki nem annyira kedves), gyerünk megkérdezem: Io ho comprato un biglietto, ma io non so, questa hümmhümm... És ő hálásan megérti nekem a hümmhümm helyére a vágányt, és mutatja nekem, tre. Va bene! Vabene-vabene, de a bőrönd meg dől a lábamra...Ennek egyenesen kellene állni...Nézem az alját...Letört az egyik lába. ("Volt egy kisszék, három lábú. Három lába, három bábu. Egyik illeg, másik ballag, a harmadik meg billeg-ballag...") Oh a ménkű a reptériekbe, hogy nem vigyáznak az ember csomagjára, na mindegy elkönyvelve az első (és reméljük egyetlen) veszteség...

Szóval harmadik vágány, kis sárga gépnél érvényesítés (köszönöm Hanna bölcsességedet, hogy erre felhívtad a figyelmemet, erre is képes lettem volna elmélázni pár percet, hogy vajon kell-e érvényesíteni). A vonat egy középfajsúlyos Déli-Tapolca vonaton közlekedő szerelvény állapotának felel meg, beteg gyereknek kolduló asszony itt is van, meg egy gyönyörű Alitaliás stewardess, aki biztosít (immáron angolul, mert a kérdésfeltevésnél a "megállni" szó nem jutott eszembe olaszul, persze a hasonlóról érdeklődő delikvenst gyorsan lerázom egy "Io non so"-val, emiatt stewardessem meg mosolyog rajtam),szóval stewardess biztosít, hogy a vonat megáll Trasteverénél, sőt ő is ott száll le.

Stazione Trastevere - sérült bőröndtársammal és szorosan fogott laptoptáskámmal átvágok az afrikai-balkáni árusoktól szűk aluljárón (Kőbánya-Kispest ehhez képest...), és egy újságost fürkész a szemem. Ékes olasz tudásommal, mondom, hogy jegyet szeretnék, mire kezdene szabadkozni, hogy nála vonatjegy nem kapható, mert azt persze nem várta meg, hogy a mondat végén odategyem, hogy "per tram", mert arra már elmosolyodik az arca, és oh, naturalmente, 1 euro...

A legközelebbi megállót persze hogy nem veszem észre, így 20kg-os sérült, zöldszín bőröndtársammal, és szorosan fogott laptoptáskámmal, szénné izzadva érem el a távolabbi megállót, ahol semmi árnyék, a 8-as villamos pedig persze hogy az orrom előtt megy el... (Oh BKV, oh 4-6-os, oh hülye szentimentális fejem). Tűző napon csontigizzadós várakozás, enyhe örömujjongás a villamos feltűnése láttán és első nagy római élményem: a villamos széttárja ajtaját és tömeg helyett tangóharmonika hangját ontja ki magából. A forrás egy meghatározhatatlan eredetű, azonban minden kétséget kizáróan nem született olasz figura, aki hordozható elektromos zenemasinájának aláfestésére játszik a Keresztapából jól ismert kellemes hangfoszlányokat, majd egy-egy etűd után kis pénzeszsákjával lejmolja körbe a hálátlan vendégsereget. Az élmény annyira meglep, hogy nehezen megszerzett jegyemet el is felejtem érvényesíteni, na megvan az első római bliccelésem.

A Római Magyar Akadémiát már nagyobb gond nélkül, de izzadságtól szétázva találom meg, a harmatgyenge buongiornómat egy kétkedő jónapottal erősíteném, amire egy kedves mosoly és egy derűs jónapot a válasz. Megérkeztem a római magyar enklávéba.