Ha tavaly nyáron, vagy még inkább ősszel (egy sikertelen pályázat után) valaki azt mondja, hogy idén eljutok Rómába, Bécsbe, Brnoba és Innsbruckba is, mindezt négy és fél hónapon belül...aligha hittem volna neki...
És mégis...áprilisban szinte pillanatokon belül állt össze a program, de még akkor is kételkedtem, hogy ez valóban megtörténhet. Talán mikor a srácokkal Badacsonytomajban voltunk alig 1,5 hete, akkor éreztem azt, hogy hamarosan tényleg itt lesz a Nagy Nap. A vízilabdázás, vízibicaj, sörözés, lángosozás, a VB-döntő, a borkóstoló már egy nagy búcsúparty volt számomra. Aztán múlt héten a rokonok végiglátogatása (nővéreim, a gyerekek, KeresztMagdi és Tánti, Józsiék) nem csupán gondolatelterelő volt a pakolás mellett... Szentimentális figuraként a 4,5 hónap számomra olyan lett, mintha örökre meg kellene válnom Budapesttől. A kertvárosi részek, anyu főztjének illatai, a képek még erősebbek lettek emiatt, ad absurdum talán még a BKV-t is elkezdtem kedvelni kicsit...
És persze a para a repülőút miatt. Nem is magától a repüléstől, hisz az érzésre emlékeztem, viszont 14 évvel ezelőtt, amikor kis lökött kamaszként nagymamámékkal Korfura mentem, az adminisztratív cuccokat (check-in, beszállás, stb.) ők intézték, én csak mentem utánuk (és fordítottam angolul az éttermi rendelést Nekik:) Emiatt nagyon paráztam, a csomagolás közben világjáró Tomit barátomat a legapróbb hülyeségekkel idegeltem, mit hová pakoljak, mi hány kilós súlykorlátozású, stb. Így ma nem kicsit voltam frusztrált, mikor megérkeztünk a Ferihegy 1-re. Tömeg, sor sehol, (sör meg pláne sehol), szegény Anyum még egy kis kaját akarna rám tukmálni, nehogy éhen haljak, Apu morog a tömeg miatt, Ági és a 3 gyerek meg még sehol, én meg már ülnék a gépre szívem szerint... De épp a belső frusztráltság miatt átléptem ezeken a külső feszültségeken, teljesen a check-in meg a boarding járt a fejemben... Annyira hogy egyszer csak a gépen találtam magam, ráadásul ablak mellett...! Csak két dolog zavart meg, na azt is magamnak köszönhettem persze: a biztonsági ellenőrzésnél borzasztóan zavart, hogy le kellett vennem az övemet, azon paráztam, le ne essen a gatyám a biztonságis nő előtt. Aztán meg amikor visszakaptam a cókmókomat, és pakoltam vissza gyorsan a kézipoggyászba őket, valahová nagyon elsúvasztottam a mobilomat, ami 5 perc múlva kezdett el hiányozni a terminálban ücsörögve és én emiatt már végletekig kezdtem beparázni, hogy valahol elhagytam, mikor a laptoptáska egyik oldalzsebének az aljára szorulva ráleltem a telóra. De legalább nem csináltam olyat mint anno 12 évesen Korfun, amikor azt hittem az üvegfalra, hogy na ott lesz a fotocellás ajtó (és koppantam akkorát, hogy az összes várakozó rajtam röhögött).
Szóval mindezek után tényleg ott ültem a gépen, az ablak mellett, és jött az ismerős érzés...Gyomor föl, majd le, épp mint egy jobb OTIS liftben. És alattunk Budapest, a Duna, a Margitsziget, aztán hamarosan valami nagy kék, és Úristen, az ott a Tihanyi-félsziget, és akkor ott kell lennie valahol Badacsonytomajnak, ahol egy hete még a srácokkal őrültködtünk, és akkor arra meg Füred, ahol gyerekkoromban Mamával és Papával, és aztán velük az első repülőúton...és szentimentális a gyerek javíthatatlanul.
Aztán a Dráva, aztán a Száva, akkor ez már Horvátország...És akkor hamarosan a tengerpart, a dalmáciai szigetek, a valószínűtlenül kék Adria, és ezek a ViccAirnél komolyan ékszert és kölnit akarnak rámsózni, nem tudom hány láb magasságban? És az olasz part és máris megkezdik a süllyedést, gyomor fel, le, és a felhőkből előtűnő Appenninek... "Felhőkről lábat lógatunk, ezek mi vagyunk, a Szabadság vándorai..." Madártávlatból is tagadhatatlanul olasz városok, a fák lombjain már számolni lehet a leveleket, látni a fűszálakat...földetérés...
Csak ülök a helyemen, és nem hiszem el...Rómában...na jó a fiumicinói reptéren vagyok. Aztán a pörgés megint...csomagok felvétele hol? Megyek a tömeg után... Hol a csomag? Jaj ugye nem az enyém tűnik majd el... Így aztán nagy megnyugvás, mikor feltűnik a zöldszín bőrönd...oh a drága bajtárs...Na most légy okos Öcsi, vajon honnan indul az FR1 Reggionale Ferrovia? Piktogramok, jelzések kavalkádja, tömeg kis táblákkal, hogy kit várnak (oh engem senki? ott az a helyes szöszke...esetleg engem?).
Tassi? Tassi? Non, grazie, non devo...Ekkor végre megláttam egy turistabarát térképet a forgatagban, "Ön itt áll, a D épület mellett pedig indulnak a vonatok" D épület? Hol van itt olyan? Kétségbeesett körbenézés, túloldalt nagy D betű tűnik fel, éppen velem szemben, mellette gyanús építmény... Hoppá de itt ezer tassi, autó, robogó és utas kavarog, nekem ezen a Bábelen át kell keljek valahogy. Hogy is mondta BB? "Csak egyenesen, ne cikázzon" Egy életem, egy halálom, megpróbálom - működik, igaz, tényleg a lábamtól egy mm-re állnak meg, erre Hanna lelkileg felkészített. Ok, tanuljuk az olasz közlekedési morált.
Stazione Ferrovia, meg vagyok mentve! Ékes olaszommal meg is szerzem a hőn áhított jegyet a Trastevere állomásig, Évi unokatesóm biztos jót nevetne ha hallaná tanítványát élesben. Meg van a jegy, de melyik vágányról indul... Oh nem árt az a nyelvgyakorlás... Ott az a kedves nő (aki nem annyira kedves), gyerünk megkérdezem: Io ho comprato un biglietto, ma io non so, questa hümmhümm... És ő hálásan megérti nekem a hümmhümm helyére a vágányt, és mutatja nekem, tre. Va bene! Vabene-vabene, de a bőrönd meg dől a lábamra...Ennek egyenesen kellene állni...Nézem az alját...Letört az egyik lába. ("Volt egy kisszék, három lábú. Három lába, három bábu. Egyik illeg, másik ballag, a harmadik meg billeg-ballag...") Oh a ménkű a reptériekbe, hogy nem vigyáznak az ember csomagjára, na mindegy elkönyvelve az első (és reméljük egyetlen) veszteség...
Szóval harmadik vágány, kis sárga gépnél érvényesítés (köszönöm Hanna bölcsességedet, hogy erre felhívtad a figyelmemet, erre is képes lettem volna elmélázni pár percet, hogy vajon kell-e érvényesíteni). A vonat egy középfajsúlyos Déli-Tapolca vonaton közlekedő szerelvény állapotának felel meg, beteg gyereknek kolduló asszony itt is van, meg egy gyönyörű Alitaliás stewardess, aki biztosít (immáron angolul, mert a kérdésfeltevésnél a "megállni" szó nem jutott eszembe olaszul, persze a hasonlóról érdeklődő delikvenst gyorsan lerázom egy "Io non so"-val, emiatt stewardessem meg mosolyog rajtam),szóval stewardess biztosít, hogy a vonat megáll Trasteverénél, sőt ő is ott száll le.
Stazione Trastevere - sérült bőröndtársammal és szorosan fogott laptoptáskámmal átvágok az afrikai-balkáni árusoktól szűk aluljárón (Kőbánya-Kispest ehhez képest...), és egy újságost fürkész a szemem. Ékes olasz tudásommal, mondom, hogy jegyet szeretnék, mire kezdene szabadkozni, hogy nála vonatjegy nem kapható, mert azt persze nem várta meg, hogy a mondat végén odategyem, hogy "per tram", mert arra már elmosolyodik az arca, és oh, naturalmente, 1 euro...
A legközelebbi megállót persze hogy nem veszem észre, így 20kg-os sérült, zöldszín bőröndtársammal, és szorosan fogott laptoptáskámmal, szénné izzadva érem el a távolabbi megállót, ahol semmi árnyék, a 8-as villamos pedig persze hogy az orrom előtt megy el... (Oh BKV, oh 4-6-os, oh hülye szentimentális fejem). Tűző napon csontigizzadós várakozás, enyhe örömujjongás a villamos feltűnése láttán és első nagy római élményem: a villamos széttárja ajtaját és tömeg helyett tangóharmonika hangját ontja ki magából. A forrás egy meghatározhatatlan eredetű, azonban minden kétséget kizáróan nem született olasz figura, aki hordozható elektromos zenemasinájának aláfestésére játszik a Keresztapából jól ismert kellemes hangfoszlányokat, majd egy-egy etűd után kis pénzeszsákjával lejmolja körbe a hálátlan vendégsereget. Az élmény annyira meglep, hogy nehezen megszerzett jegyemet el is felejtem érvényesíteni, na megvan az első római bliccelésem.
A Római Magyar Akadémiát már nagyobb gond nélkül, de izzadságtól szétázva találom meg, a harmatgyenge buongiornómat egy kétkedő jónapottal erősíteném, amire egy kedves mosoly és egy derűs jónapot a válasz. Megérkeztem a római magyar enklávéba.
