Út a valamibe

"But you're the one I love the most of all"

Reggel beletúrtam a farmerzsebembe, és a papírzsepik között valami megakadt a kezemben. Egy szalvéta volt, Blue Ice Gelato cégfelirattal. A szívem majdnem megszakadt, hirtelen száz kilométereket repültem a Piazza Campo de' Fiorira, éreztem annak a hihetetlen finom barackfagylaltnak az ízét.

Aztán bent a Belvárosban sétálva már a Karl Lueger Platz környékén hirtelen egy szirénázó mentő süvített el, hangja a római mentőké volt, valahol távol a Corso Vittorio Emmanuelén. És most az immént egyetlen halk harangkongás megint átrepített az Alpokon, amikor azokon a gyönyörű római délutánokon, amikor sosem tudtam megállapítani, hogy az a halk egyetlen kongás melyik közeli templomból jöhetett.

Eszterékkel a tegnap esti séta áttörte a jeget, átmentem kicsit turistába. Önfeledten kattogtattam a fényképezőgépemet. Ma is az Osztrák Nemzeti Könyvtárból kifelé jövet.

És mindeközben sikeresen útbaigazítottam németül egy srácot a Herrengassén a Herrengassére. Das ist die Herrengasse - mutattam az úttestre.

Mert mindig megvárom, hogy kihunyjon a zöld fény. Csak akkor megyek át a zebrán. Pirosban. És mikor Lalival ott álltunk a községházán és megkönnyeztük őt, azt hiszem akkor értem át a túloldalra. Most megint ott állok a zebránál. És fogalmam sincs, hogy piros, zöld, vagy esetleg sárga épp a lámpa fénye.

Pedig sárga nincs is a gyalogosátkelőnél.

És akkor ismerkedjünk meg a bécsi közlekedéssel. Bérletvásárlás az automatánál, és egy idős magyar bácsika kisegítése, aki még a második magyar mondatom után is szabadkozva kér elnézést, hogy nem tud németül, aztán lassan megérti, hogy magyarba botlott. U6-ossal az Alser Strasséig, onnan villamossal a Langegasséig. Onnan Alte AKH - most a Campus. A villamoson magyar szó - cigány asszony magyaráz valamit, majd vált románra. Én csak ijedt szemmel keresem a megállókat. Görcsösen szorítom a csomagjaimat, rohadt nehezek.

Az ÖAD irodában kedves lány, nagyjából értem németül, amit nagyon nem tudok követni, angolul. Elnevezem magamban Lénának, mert hasonlít rá. Léna kedvesen mosolyog. Megkapom a kulcsot, ez már kicsit magabiztosabbá tesz. A másik irodában mórozusabb nő, de őt is értem. Megkapom a csekket, sajnos közelinek értem a Bank Austriát, így a dög nehéz csomagokkal két villamosmegállónyit gyalogolok. A bankos csaj is kedves. Kivon, levon, összead, átad, gazdag vagyok. És még útba is igazít.

Belváros, Herrengasse. Ízlelgetem, minden új. A metrón nem nyílnk automatikusan az ajtók, ezt szokni kell. Figyelem a megállókat, ez a beilleszkedés első lépcsője, kiigazodás. Erdberg, ez lesz a második otthonom. Gasometer, ez volt a másik szállás-igényem. Enkplatz, itt lesz a polgármesteri hivatal. Simmering, végállomás. És ott a kollégium. Megérkezem.

A zár nem nyílik. Kétségbeesés, nem szeretem ezt a fajta zárat, otthon a takarítókamrát sem tudom kinyitni miatta soha. Zuzanna, cseh, megment, kinyitja nekem. Sötét közlekedő, lámpakapcsoló-keresése. Benyitok az egyik szobába, hoppá itt laknak... Benyitok a másikba, üres, friss ágynemű, ez lesz az enyém. Bemutatkozom a szobának, 4 hónapig otthonom lesz. 4 hónap, ezt is ízlelgetni kell még.

Kipakolás, ismerkedés a lakással. Elmosogatlan edények halmza, rengeteg fűszer, növényolaj, odaégetett kaja a rezsón. Ez biztos fiú. Török kenyér. Török? Kínai tea. Kínai? Olasz tészta. Olasz? Vajon ki lehet, milyen nemzet fia? A hűtőben odafagyott ételmaradékok. A rezsót nem bírom nézni, muszáj letakarítanom. Otthon miért nem csinálok ilyet?! Fürdőszoba, WC. A lakást bejártam. A könyvespolcon a két kisszótár árválkodik, ezt még erősen be kell lakni, ez így nem lesz jó. Majd szombaton, amikor jönnek anyuék a cuccokkal.

Kis megnyugvás. Aztán polgármesteri hivatal. Mindent szépen összeszedek, mert mi van, ha nem tudom kinyitni? Az ajtót félve csukom be magam mögött, rögtön próbálgatom kinyitni, Zuzanna hogy csinálta ezt? Csak idejött, elfordította és kinyitotta. Én forgatom, nem nyílik. Sóhaj. Polgármesteri hivatal. Séta az Enkplatzig. Üres váróterem, nem egy magyar okmányiroda, az biztos. Inkább egy csendes orvosi váróterem. Egyik ajtón felirat hirdeti: Frau Horváth, ez önbizalmat ad. De nem hozzá kerülök. Sebaj, azzal a hölggyel is boldogulunk. Anmeldung, Bécs 11. kerületi lakos vagyok ideiglenes állomásozással, éljen!

Vissza a szállásra, egy megálló. Nyugi, nyílni fog az ajtó, ki tudod nyitni. És nyílik is. Bezárom. Nyitom. Bezárom. Nyitom. Boldogság. Összekészülés. Erdberg. Második otthonom: Staatsarchiv. A levéltárossal kissé nehezen értjük egymást, de mindegy, vagy ahogy az ősi mondás tartja: két levéltáros csak meg tud szülni egy jelzetet:) És jelzetem még különben is van. Meg Petra is itt van, segít kitölteni a Bestellungot. O. Tanárnő tanítványai tartsanak is össze! De a Kassa már zárva, Besucherkartém így már csak másnap lesz, szép zöldszín, Jahrkarte, 270-es sorszámú, 39 euróért. Magyarországon már január elején 86-os sorszámot kaptam, jó igaz, ott csak egyfajta jegy van, az is ingyen...

A tudattól, hogy másnap már neki is foghatok dolognak, boldogan térek vissza a kollégiumba. És az ajtó is nyílik. Egy pár cipő jelzi - itthon van a lakótárs. Török, kínai, olasz? Villan át az agyamon. Egyik sem. Amerikai. Jack Seattleből. És mint kiderül nemsokára: 17 éves, nyári programban tanul matekot és filozófiát, nem tud németül, és augusztus végéig van csak. Határozottan megnyugtatnak az információk. Nem török, nem kínai. Sajnos nem olasz. Amerikai. Csak mosogasson kicsit többet.

A Via Giulia kockakövein zöttyögött végig Zöld Bömbim fél 7 tájban, hogy aztán a 8-as villamos vonalát elérjem (oh drága 8-as villamos, amikor valamelyik nap eltévedtem a Centro Istorico ezernyi sikátora közt, ő volt a világítótorony, ami útba igazított). Persze tömeg, én meg persze böhöm nagy táskával, de eljutottam a Stazione Trasteveréig. A pénztárak zárva, csak automaták voltak, nekem meg persze csak 20 eurósom a 8 eurós jegyre. Jegyet kiköpte a masina, én meg naivan vártam a visszajárót. Aztán kiköpött még egy jegyet. Mondom erről nem volt szó, és hol a visszajáróm egyébként is. És mi ez a másik jegy? Ricevuto al Bigletteria di Trenitalia...Ok, akkor azt is árulják el, hol van a Trenitalia legközelebbi pénztára, mert nem óhajtom 12 euróval támogatni az olasz államvasútakat. Mindegy, majd megoldjuk. Vágány, binerio 5 - Aeroporto. Helyben vagyunk. Hanna szavai visszhangzanak a fülemben: "És mielőtt felszállsz a vonatra, ne felejtsd el érvényesíteni a jegyedet. Ilyen kis sárga gépek a peron végén." Sárga vackok? Hol? Sehol... Akkor megint előszedem olasz (nem-) tudásomat: Scusi...dove posso validare mio biglietto? kérdezem a legközelebb álló szimpatikus embertől. Lent az aluljáróban, az a yellow izé. Oké, Zöld Bömbivel le az aluljáróba vissza, érvényesít, lelkes német diáklány-csapat, Sorry do you speak english? I do, und deutsch auch, ez nem hatja meg, angolul folytatja, igen azt hiszem ezt a jegyet is kell érvényesíteni ott abban a sárga izében, válaszolom, továbbadva utazók generációjáról-generációjára eme bölcsességet.

Zöld Bömbimmel visszakapaszkodtam a peronokhoz, hamarosan feltűnt a 19.20-as vonat, egy gyors búcsúpillantás a Roma-Trastevere vasútállomás-táblára, egy utolsó szalmaszál, amivel még kapaszkodom ebbe a gyönyörű városba. Percen belül már a vonaton, persze tömeg, de legalább szinte röpített a repülőtér felé. És igen Tominak megint igaza van, mit paráztam, rohadt nagy betűkkel ki van írva, hogy Terminal 3 Partenza arrafelé. De előbb Trenitalia pénztár. Két ablak van nyitva. Egyiknél csapat meghatározhatatlan nációjú tinisrác, iszonyatosan nem bírják megértetni magukat, másiknál meghatározhatatlan nációjú nénike, iszonyatosan nem bírja megértetni magát. Én meg üvöltöttem belülről, hogy hélló nekem indul a gépem kérem, nekem erre nincs időm, de a 12 eurómat szeretném megszerezni. Fiúcsapat el, én meg boldogan hajtom be az olasz államvasúton jogos jussomat. És utána repülök a Terminál 3-ba, hogy aztán repülhessek Budapestre. Keresem a check-int, persze sejthettem volna, hogy a fapadosokat a legeldugottabb hely mögötti hátsó folyosóra rakják be. A sor még nem volt hosszú, amint beálltam, utána 2 perccel már az volt. (Hmmm újabb vonat érkezett?) Előttem egy nő Geronazzo Mária-ajkakkal, Melanie Griffith szétplasztikázott testével. Mögöttem türelmetlen család. Check-inesek sehol. Sor nő. 20.15. Check-in még mindig sehol, pedig már elvileg idő van. 20.25. Ebből megint késés lesz. Göndör szőke olasz kislány egyenruhában, ez lesz ő. EGYEDÜL? Ennyi emberre??? Megint késés lesz. Lassan haladtunk a sorral, persze ezer probléma, egyik kezével telefonál, másikkal útlevelet ellenőriz, a harmadikkal gesztikulál, a negyedikkel a bőröndre ragasztja rá az úticél-jelzést. Ez tuti késésre játszik.

D Gate 08. Hol van. Türelmetlen család mögöttem türelmetlenül keresi, én türelmesebben és meg is találom. Türelem Gate-t terem. Öv le, laptop ki, biztonság olasz módra. Kavarodás. Öt utasra egy rendőr, és még hogy a Ferihegy nem biztonságos. Kalapom nem fér be az X-raybe, őr megvizsgálja, most komolyan ebbe hol fér bele egy 30 centis penge? vagy egy kattogó bomba? Mindegy... Ja meg a laptopot külön kell másik ládikában átküldeni, kavarodás. Napszemüvegem kiesett a ládikából a biztonsági ketyere belsejében, ázsiai srác ládikája tolja ki. (ládika = műanyag kosár, amibe beleteszed a biztonsági ellenőrzésre a cuccaidat) Nem, azt ne add oda a biztonságiaknak az az enyém. Közben laptop is megérkezik. Úristen, ha most egy cuccom sem veszett el, akkor az csakis a hely szellemének köszönhető (Róma, az Angyalok vigyáznak ránk).

Minden egyben, pénztárca, mobil, kulcs, laptop, szemüveg, kalap, öv, én, fejem a helyén, a szívem az kicsit Rómában maradt. 08-as kapu a boardinghoz. Hosszú-hosszú téren kellett áthaladni. A 08-asra Alitalia van bejegyezve, szerencsére a kijelzők útbaigazítanak, hogy tévedés áldozatai lettünk 09-es kapu, ezen már ne akadjunk fel, olasz mentalitás, na. Ebből tuti késés lesz. 21.45. fél óra, kezdődne a beszállás, megérkezik a göndör szőke, Úrég, akkor most ki check-inel a többiekkel, mert hogy ennyi idő alatt nem zavarta le azt a sort, az is zicher. 21.55. Kaput még nem nyitják, ebből késés lesz. Aztán mégis...Megint az első 10-ben szállok fel, ekkora mocsok mázlistát, megint ablak mellé kerülök. Teli van a gép, mellettem egy fiatal párocska ül, gyanúsan másodszor utaznak repülővel, mert engem kérdeznek, mint szakavatottat, ami vicces, mert csak egy oda-vissza repülőúttal vagyok vorban hozzájuk képest. Türelmetlen család is felszáll utolsóként. Ajtó becsuk, 22.10. szinte hihetetlen, mégse lesz késés?... Kapitány üdvözöl minket, stewardess is, mindjárt jön a bemutató hogy hány vészkijárat van, ettől a csinos stewardesstől még meg is nézem. Nem... Végigröhögöm... Ahogy a Tamás nevű steward is, a gép eleje dől a röhögéstől, mert egyrészt úgy tűnik senki nem látott még stewardot mutogatni, Tamás steward pedig lehet még sosem mutogatott, mert két vészkijárat mutogatás közben beleprüszköl a nevetéstől.

Oh, lassan indulunk. Lassan. Nagyon lassan. Mi a ménkűt állunk már itt 10 perce? Kapitány szól a nagyérdeműhöz: (oh remélem nem a Vezúv tört ki, hatalmas hamufelhőt prüszkölve...) "...konkrétan a kistraktor hiányzik, ami kitol minket a kifutópályára..."

Konkrét kistraktor 5 perc múlva érkezett meg, tolt ki minket kifutópályára, ahol még 10 percet vártunk, míg végre sorra kerültünk, kb. 22.45-kor fel is szálltunk, ez tuti késés lesz. És akkor alattunk ott van... Éjszakai fényeiben ez a csoda... Róma. Kit érdekel a késés? Haza se akarok menni...

Aztán eltűnik, csak néhol városkák, falvak fényei mutatják fáklyaként az utat. Aztán nagy sötétség, Adriai-tenger. Aztán egyenes vonalú fénysávok, horvát tengerpart. Aztán szinte észre se vesszük: "...Megkezdjük a süllyedést..." Alattunk látszanak már a házak fényei jól kivehetően, az autók, Ferihegy, itthon vagyok. Éjfél, 5 percet (se) késett. Zöld Bömbim is épségben megérkezett, ezúttal nem váltották meg egyik lábától sem, és Édesanyáék. Jó itthon lenni. És anyu hajnali egykor csinál nekem pitát. A világ legjobb Anyuja, a világ legjobb pitája - kb. 13 óra óta, az utolsó Prosciutto crudo pizzám óta az első falat. És viccesen gyors pakolás. Hajnali háromnegyed 3-kor ágybaszédülés. Szemem lecsuktam és máris nyitottam ki, fél 6. Pörögnek az események, hűtőből kaja elpakolása, öltözés, 2 hét után végre kakaó, iszonyat nehéz táska, plusz laptop, ez haláli lesz.

De legalább a Keletiig kocsival. És Gianni Morandi, amit 1,5 napja pár méterre a Piazza del Popolótól vettem, egyszerre van már nagyon távol, és egyszerre még mintha ott is lennék. De ez most a Keleti Pályaudvar, a Balkán kapuja. És fennállásom legrövidebb magyarországi tartózkodása (ha nem vesszük figyelembe azt, amikor a '90-es években Apával a Zemplénben kirándulva szlalomoztam a magyar-szlovák határkövek között a Nagy-Milicen). És rohan a RailJet, Tatabánya-Győr-Hegyeshalom. Közben telefonok, míg még magyar földön vagyok, meg Győrből Móninak sms, aki most a barátokat jelképezi, hogy hiányoznak, és mind eszembe jutnak, de most a győri pályaudvarról épp Móni.

És aztán elkezd esni... Ez így még szebb lesz, dög nehéz csomag, eső, ismeretlen város... És Miedlingnél az angol turistacsapat, aki felállítani a fél kocsit, hogy ez az ő helyük, majd valaki felvilágosítja őket, hogy ez a vonat nem Budapestre megy, hanem onnan jön. De legalább késünk miattuk 10 percet. És Wien - Westbahnhof., 10.18. Leszállok. Épp magyarul mondják be a vonat továbbindulását. Európa. És jön szembe velem egy csadoros nő, csak a szeme látszik. Kelet. Ez itt Bécs. Megérkeztem.

A felismerés, hogy lassan vége a római "vakációnak" persze nem töltött el felhőtlen boldogsággal, de már inkább előre tekintettem. Vasárnap már csak egy kis sétát tettem a Piazza del Popolora, majd visszafelé a Corson vásároltam Édesanyának egy szuper ajándékot, Gianni Morandi CD-gyűjteményt. Aztán este összepakoltam a holmik nagy részét, hogy hétfőn azzal ne kelljen idegeskedjek. Hétfő délelőtt még elköszöntem a RMA munkatársaitól, az igazgatótól, és egyértelmű volt hová megyek, oda, ahová első nap is rögtön kisiettem. A Szent Péter téren a turisták tengere zajlott, ott álltam középen, és elkezdett fájni, hogy ott kell hagyjam. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy 5 perce csak állok egy helyben, és csak nézem, csak nézem és még mindig csak nézem. És ugyanaz a hihetetlen érzés volt bennem, mint két héttel korábban, a hitetlenkedés, hogy én ott vagyok Rómában. Nem tudom írtam-e akkori bejegyzésemben, de épp pár nappal a római indulás előtt pakolás közben egy cetli került kezembe a szobámban. 2008 nyarán a Szent Imre táborban kellett írni egy listát, 10 kívánságunkról. Az elsők között szerepelt, hogy eljutni Rómába. Ha ma kezembe kerülne az a lista, talán még mindig be nem teljesült kívánságként gondolnék rá, olyan hihetetlen, hogy eljutottam az Örök Városba.

Szóval észrevettem magam, hogy csak ott állok. Egy kicsit arrébb álltam, mert mégiscsak árnyék, de mozdulni még mindig nem bírtam. Megvártam a déli harangszót, aztán nyeltem egy nagyot és elindultam vissza a Via della Conciliazionén. Pontosabban hátráltam inkább, annyiszor néztem vissza a Szt. Péter Bazilikára. Kicsit el is kámpicsorodtam. Aztán egy fura mentőgondolat jutott eszembe. Eszembe jutott egy kép. A Szent István Bazilika. És rájöttem, hogy nagyon szép Róma, csodálatos a Szent Péter Bazilika, de valahogy mégis... Nekem a világ legszebb temploma mégiscsak a Szent István Bazilika és az esztergomi bazilika. Meg a Teréz-templom. Meg a Szent Imre. És ettől olyan jó kedvem lett, hogy szinte hetykén sétáltam végig a hídon már, hogy az 2010-es utolsó római sonkás pizzámat elfogyasszam.

A délutánt a szobámban töltöttem, még befejeztem a pakolást, összetakarítottam a konyhában, jót röhögtünk a szobába benyitó román takarítónőkkel, akik azt hitték már üres a szoba. És közben figyeltem a Via Giulián kibontakozó kosztümös filmforgatást. Ahol roppant nagy lendülettel forgattak újra és újra egy jelenetet, amint egy nagy tömeg nő között egy férfi egy esküvői ruhabolt kirakatához próbál odaférkőzni. Meg katonák is masíroztak. Gondoltam is, szép leszek, amint majd a háttérben Zöld Bömbimmel (nagy zöld bőröndöm) elgurulok. Lehet, hogy furcsa, de már nem akartam sehová se menni, csak kapkodásnak éreztem volna, állandóan figyelve az órát, hogy mikor kell indulni. Aztán az a perc is eljött. A kalapot a fejembe nyomtam, összeszedelődzködtem és annak tudatában, megnyugodva, hogy a szokásoknak megfelelően eljártam a Trevi-kútnál, fél hét tájban kiléptem a Via Giuliára és elindultam egy hosszú útra.

Szombaton talán az egyik legnagyobb római sétámat tettem. Elindultam a Tevere mentén a Isola Tiberia felé, ekkor bukkantam rá a római zsinagógára, de hát mivel ugye szombat volt, nem csoda, hogy zárva találtam. Utána átkeltem a szigetre, ez nem egy Margitsziget, egy kis pöttöm sziget, két kis templommal, egy kis kórházzal, meg talán 1-2 házzal. Innen visszasétáltam a másik partra, ahol belebotlottam a S. Maria in Cosmedin templomba, ahol valami igazságmondó kő van kiállítva, és vagy 100 kínai állt sorban, úgyhogy hanyagoltama  témát, és tovább indultam a Circus Maximus felé, ami valójában egy rohadt nagy grund:) Baromi jót lehetne focázni rajta... Aztán innen Caracalla termái felé mentem tovább, ami valaha egy óriási élménykombinát volt, fürdőkkel, stadionnal, könyvtárral, stb. Egyszerre 1400 ember fürödhetett benne. Bár már hosszú évszázadok óta nem használják, mióta a gótok elvágták a vízvezetékét, így már igen romos, de romjaiban is monumentális építményről van szó, lehet sejteni milyen lehetett a Kr. utáni 2-3. században.

Persze a napfény tűzött, a vizem elfogyott, így indultam tovább a Porta Latina felé, majd hosszan a Mura Aureliana, az egykori városfal mentén tovább. Itt szerencsére szép parkos részre értem, minden kőből víz folyt, megmenekültem a szomjhaláltól. A Porta Metroniánál visszatértem a városfalakon belülre, és a S. Giovanni in Laterano vagy ismertebb nevén a Lateráni Bazilikához mentem. Az egykori pápai bazilikának gyönyörű főoltára és orgonája van, a hagyomány szerint Constantinus császárt itt keresztelte meg Szent Szilveszter pápa. Itt egy butaságot elkövettem, mert az oldalbejáraton mentem be és jöttem ki, a főbejáratnál viszont nem, így most kimaradt a nagyszerű barokk főhomlokzat, nem baj, van miért visszamenni...

Innen egy borzasztó szűk utcácskán leereszkedtem a San Stefano Rotondo templomhoz, ami egykoron és még ma is a magyar zarándokok kiemelkedő római célja volt, hosszú századokon keresztül nem hivatalosan a magyarok római temploma. Sajnos a magyar kápolna épp restaurálás alatt volt, de nem baj, van miért visszatérni... Viszont belebotlottam egy sírkőbe, ahol a nevet elolvasva gyanús érzésem támadt: Io Lazo Archidiac Transsilpanno. Talán hallottam is róla, hogy itt nyugszik, de az információ már mélyen elfeküdt agyi levéltáram egyik félreeső helyiségében, mindenestre a gyanús érzés által diktálva több fényképet is készítettem a sírkőről, így nagy volt az öröm, amikor az Internet segítségével gyanúm beigazolódott. A sírkő Lászai János erdélyi kanonok, római magyar gyóntató sírköve 1523-ból, annak a Lászai Jánosé, akinek a csodálatos kápolnáját pár évvel ezelőtt Gyulafehérvárott volt módomban már látni. Így érnek össze az utak... (mert minden út Rómába vezet)

Sírkövén a következő latin vers található:

"NATUM QUOD GELIDUM VIDES AD ISTRUM ROMANA TEGIER VIATOR URNA. NON MIRABERE SI EXTIMABIS ILLUD QUOD ROMA EST PATRIA OMNIUM FUITQUE"

Ez magyarul kb. annyit tesz, hogy:

"Utas lásd, itt pihen római sírban, ki jeges Duna partján született. De ne csodálkozz, te is jól tudod, mindannyiunk örök hazája Róma."

Nagy élmény volt Lászai sírjánál járni, kár hogy nem voltam biztosabb sejtésemben, mert akkor kisegíthettem volna a sírkő szövegén és a személy kilétén tanakodó amerikai(?, angolul beszéltek) párocskát.

Innen visszatértem a termákhoz, ennek oldalában pedig elértem a Santa Balbina templomhoz, amely egy pici, különösebben kívülről jellegtelen templom, de ami az érdekessége számunkra, hogy ez Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek római tituláris temploma.

Mivel itt már nagyon elfáradtam, és nagyon elfogyott megint a vizem, nem bóklásztam tovább, hanem hazatértem a drága Via Giuliára, ahol kénytelen voltam konstatálni: már csak 2 nap maradt hátra Rómában.

Csütörtökön délelőtt a korrektúrán dolgozgattam, délután a sziesztát követően átsétáltam a Ponte Siston, majd a Trastevere szűk sikátorain kicsit elbolyongva kibukkantam a S. Maria in Trastevere templomnál. A csodálatos templom még csodálatosabb belső tere, az aranyozott mozaikok lenyűgözőek, közben miserészletek, egyházi énekek játszódtak a hangszórókból. Valóban megnyugvást adó környezet volt, ahogy azt Eszter is mondta, így nem esett nehezemre egy rövid fohászt elmondani a rászorulókért, az üldözöttekért, a kirekesztettekért.

Persze a Trasteveréből kifelé igyekezve itt is megtaláltak a tarháló punkok, ezért nem kellett volna eljöjjek Rómába, a Deák téren is mindig megtalálnak... És a stílus is internacionális, ugyanaz az akaszkodó, pióca fajta...

Csütörtök este elmentem a Cave Canembe pizzázni, ez is a Trastevere egyik kis félreeső zugában van, nem messze a S. Maria templomtól.

Pénteken a Colosseum felé vettem az irányt, először a S. Pietro in Vincoliba mentem, ahol Szent Péter jeruzsálemi és római láncait őrzik. A templom sokkal egyszerűbb, fehér falai miatt tágasabbnak tűnik, viszi az embert a főoltár felé, a láncok megtekintésére, hogy aztán mikor felpillant a láncokról, az oldalkápolnában megpillantja Michelangelo Mózes szobrát, ami szintén egy csoda a maga nemében. Innen a Santa Maria Maggioréba mentem, ami neve ellenére számomra kicsit csalódás volt, persze szép-szép, de tulajdonképpen Magyarországon is van nála szebb templom, nem is egy. Visszaúton a a Piazza Venezia mellett a Basilica di S. Marcoba léptem be, ami velencei közösség részére épített kisebb bazilika, hasonlóan aranyozott mozaikokkal díszítve, mint a S. Maria in Trastevere. Csak mivel kicsit félreeső, ezért kevésbé frekventált, a hangszórókból itt kellemes klasszikus zene szólt, igazán meghitté varázsolta a környezetet.

A kultúrsokktól kimerülten dolgozgattam hétfőn a Magyar Akadémia irattárában,a könyvtárból előkerült iratok rendezésén, azért Amerigo Tot a Magyar Népköztársaságtól kapott kitüntetési oklevelein, vagy az MSZMP római alapszervezetének az iratain már magam is elmosolyodtam kicsit. (Mondjuk az MSZMP-s iratok kőkemények: "megbízható, jó bizalmasaink" majd névsor...) Délután nekiláttam a veszprémi korrektúra átnézésének, na jó, a hétfő délutánt konkrétan ellustálkodtam, így nem mentem aznap sehová.

Viszont kedden ismét élménydús napot terveztem be: Szent Péter Bazilika és Angyalvár. A Szent Péter Bazilikánál még a térd alá érő sortot és a szandált sem mertem megreszkírozni, így hosszúnadrág, cipő, ha belefővök akkor is, s bár valószínűleg a hosszú sortban beengedtek volna, azért így sokkal nyugodtabban álltam be a kanyargó sorba, ami azért meglepően gyorsan lement, igaz abból is rendesen szedték ki a rövidsortos, ujjatlan felsőben lévőket...

Az ember ha belép a Bazilikába rögtön megtántorodik, hisz jobbkéz felé azonnal a Pietára esik a tekintete. Mondhatnám ennek is van szomorú magyar kapcsolódása, hisz egy őrült magyar származású ausztrál geológus verte le az orrát egy kalapáccsal 1972-ben... Aztán megfordul az ember és ott magasodik vele szemben Krisztina svéd királynő síremléke a 17. századból. Innen középre siettem, mert Judit (aki a sütit hozta) kitanított, hogy a Bazilika padlóján jelzik, hogy az egyes országok főtemplomai meddig érnének a Szent Péter Bazilikában, így az esztergomit is jelezték. A hatalmas templomban persze könnyen elbolyong az ember, de én igyekeztem az esztergomi jelzést megtalálni.

Megnéztem XXIII. János pápa bebalzsamozott holttestét is az egyik oltárnál ugyan, de engem nagyon zavart, hogy mindenki fényképezte, tőlem ez nagyon idegen volt. Aztán Szent Péter szobránál a lábsimogatás, és egy csendes, gyors fohász (oh régi szép Eötvösös fejsimogatós, bagolyrugdosós idők...). A hatalmas főoltár Szent Péter sírja felett, és fordulás a sekrestye felé. Tudtam, hogy a sekrestye felé vezető úton van a Bazilika mellett állt régi, lebontott, az egyetlen magyar alapítású rend, a pálosok által igazgatott Szent István zarándokház emléktáblája a Szent Koronával, természetesen ezt is megörökítettem fotón. A sekrestye felől visszatérve a Bazilikába pedig szinte rögtön szembetűnt XI. Ince pápa síremléke. Aki jobban ismeri a magyar történelmet, tudja, hogy e pápának nagyon sokat köszönhet a magyar nemzet, hiszen ő szervezte meg a Szent Ligát, amely sikerrel verte vissza a török Bécs elleni 1683-as ostromát (ld. előző bejegyzésben a Sobieski festményhez írtakat), majd űzte ki Magyarországról a törököt. Nem csoda hát, hogy síremlékén is keresztény vitézek viaskodnak turbános törökökkel Bécs falai alatt.

A Bazilikából kilépve a pápai kriptába mentem, ahol szinte elsőként III. Callixtus pápa síremlékét látja meg az ember. Ismét magyar kapcsolódás, hiszen ő volt az, aki elrendelte a török ellen küzdő keresztények tiszteletére a déli harangszót, épp azokban a hetekben, amikor Hunyadiék a törökkel viaskodtak Nándorfehérvárnál, így a magyar köztudatban végül összekapcsolódott a két esemény, s mi a nándorfehérvári diadal emlékeként tartjuk számon a déli harangszót.

II. János Pál sírjánál persze megilletődik az ember, főleg, hogy mióta az eszemet tudtam ő volt a pápa, így 2005-ben számomra döbbenetes volt az ő halála. S az is érdekes, hogy milyen közel fekszik Szent Péter sírjához... Talán nem véletlen, bár az is igaz, hogy Szent Péter sírjához másik oldalról a Stuart-dinasztia utolsó tagjainak sírja esik közel... 

A kupolába - bár tudom, hogy hihetetlen kilátás nyílik onnan - egyedül nem mertem felmenni, tudva a csigalépcső, a kupola íve miatti szűk hely jelentette pszichikai veszélyeket egy lépcső-tériszonyos számára... Így egy nagy sóhaj kíséretében elbúcsúztam a Bazilikától, sajnos utólag kellett rájöjjek, hogy két magyar emléket elfelejtettem felfedezni, az egyik Zsigmond király császárrá koronázásának jelenete, a másik pedi Scitovszky prímás neve a Szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirdetésén résztvevő püspökök névsorában. De legalább lesz még majd miért visszamenni következő alkalommal.

A Bazilikától átsétáltam az Angyalvárhoz, amit szépen végigsétáltam, teraszról teraszra, a szűk csigalépcsőknél nagyokat nyelve, és egy pontra figyelve, cserébe hihetetlen kilátással kárpótolva a Szent Péter Bazilikára és a Szent Péter térre. Amúgy az Angyalvár nem egy nagy durranás talán, főleg a Bazilika után, de a kilátás tényleg kiváló, és már azért is megéri talán a belépődíj.

Szerdán ismét dolgoztam, Zsuzsával hordtuk át a másik irattári részből a 90-es évek iratait, ezek jobbára teljesen vegyes, ilyen rövid idő alatt rendezhetetlen iratok, jó levéltáros szakszóval élve tipikus miscellanea avagy lymbus. Délután befejeztem a veszprémi korrektúrát, így szerdán megint tingli-tangli nap volt, csak egy rövid sétát tettem a Piazza Navona felé, ahol nappali fényében is megtekinthettem a S. Agnese in Agone templomot, majd a S. Apollinare tér felé vettem az irányt, ahol a  San Apollinare templom mellett ott áll a Palazzo Apollinare. Ez jelenleg az Opus Dei által irányított Pontificia Universitá della Santa Croce egyetem épülete, de hajdanán ez volt a híres-neves Collegium Germanicum et Hungaricum, a legrátermetteb német és magyar földről származó papnövendékek római fellegvára, a magyar katolikus megújhodás bázisa, amit még Arator István SJ hozott létre a 16. században, és ahol számos magyar püspök és érsek is töltötte római tanulóéveit.